Gondolatok Dosztojevszkij „Feljegyzések az egérlyukból” című regényéről

Tanulmányomban Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című regényét^[1] veszem górcső alá. A bahtyini dialógus fogalomból kiindulva azt vizsgálom, hogy mennyiben tekinthető a regény, főképp az első része dialogikusnak. Amellett foglalok állást, hogy bár problémás a bahtyini dialógus szóhasználat, a dialogikus jelző más módon is használható az amúgy klasszikus értelemben vett monologikus regényre, némi módosítással, finomítással, nem bahtyini értelemben. Tanulmányom első részében írok a nézőpont kérdéséről (hangsúlyozva ezzel a regény monologikus voltát), majd ezután térek ki részletesen a monologikusság-dialogikusság kérdésére.

„Dosztojevszkij már első kisregényében [ti. a Szegény emberekben] a hősnek adja át az elbeszélői szerepkört”^[2] – írja Király Gyula. A Feljegyzések… című regényben valamilyen módon ugyanez történik, hozzátéve azt, hogy a hős nemcsak hogy átveszi az elbeszélői szerepkört, de egyben egyes szám első személyben, önmagáról ír. Ezzel részben összefüggésben áll az, hogy Kovács Árpád, aki részletesen elemzi a Feljegyzések… című kisregényt, az első rész narratív jellegét emeli ki, míg a második részről visszaemlékezésként szól.^[3] Hasonlóan az én-re, a személyességre helyezi a hangsúlyt Bahtyin megállapítása, miszerint „Dosztojevszkij számára sosem az a fontos, hogy mi hőse a világban, hanem elsősorban az, hogy milyen a világ a hősében, és milyen a hős önmaga szemében”^[4]. És miként számos értelmező egyfajta személyes jellegről szól Dosztojevszkij kapcsán, úgy a Feljegyzések… ennek a személyes jellegnek jó példája lehet, feltéve, hogy erőteljesen szubjektív

Már a cím is sugallja, hogy milyen regényt olvashatunk majd (naplószerűt vagy még inkább: önvallomás jellegűt). A „feljegyzések” szó nem mond még semmit, az a kérdés, hogy mi lehet az „egérlyuk”, relevánsabb. Rögtön a szöveg elején vannak utalások arra, hogy a regény elbeszélője egy zugban él, amely megfeleltethető a „lyuknak”. Az, hogy az egér maga az elbeszélő, kiderül abból, hogy amikor a harmadik fejezet elején az egérről beszél (úgy tűnik eleinte, hogy nem magára vonatkoztatva) megemlíti a negyven esztendőt, ezzel pedig visszautal a regény elején megvallott korára: „most negyvenéves vagyok”. A címben szereplő egérlyuk tehát lehet fizikai értelemben a zug, ahol él ő mint egér, átvitt értelemben azonban az elbeszélő saját belső világaként is értelmeződhet.

Azontúl azonban, hogy a cím erre utalhat, regény kezdése is ráerősít arra, hogy önvallomásként, a későbbiekben pedig belső monológként értelmezzük a szöveget. „Beteg ember vagyok...” – indít a regény hőse, majd az első fejezet végén le is szögezi: „Így hát én magamról fogok beszélni.” És valóban: az egész regény az én-ről szól, az érzéseiről, gondolatairól, benyomásairól, történetéről. E belső, én-központú nézőpont mellé még monologikus elbeszélésmód érvényesül a szövegben. Alapvetően ugyanis egyértelműen egy klasszikus értelemben vett belső monológot, tűnődést olvashatunk az egész regényben, legalábbis az első részben, a második részben („mise en abyme”-szerűen) egy elbeszélésre bukkanhatunk az elbeszélésben, ahol már „történik” valami, dialógusok is vannak. Bahtyin szerint Dosztojevszkij regénye azonban mégis a dialogikus regény egyik példája.

Dosztojevszkij regényében három szinten valósul meg a dialogikus jelleg: egyrészt klasszikus értelemben véve a második részben, másrészt (bahtyini értelemben) az első rész monológjában, illetve az első és a második rész közötti viszony is értelmezhető úgy, mint a két rész dialógusa. Tanulmányomban mindenekelőtt az első részben megvalósuló dialogikussággal foglakozom, azzal, hogyan lehet egy monológ mégis dialógus. Bahtyin írja, látszólag teljes ellentmondásban a regény szerkezetével, hogy „az odulakó vallomásában mindenekelőtt a végletekig kiélezett belső dialogikusság nyűgöz le: a szó szoros értelemben nincs benne egyetlen monologikus meghatározottságú, fel nem bontott szó sem”^[5] 

Bahtyin kijelentésében a hangsúly a „belső”-n, de még inkább a „fel nem bontott szó”-n van. Mert miért tekinti valójában dialogikusnak Bahtyin ezt a különben határozottan klasszikus formájú monológot? Az egyes szavakban, illetve a hős egyes szavai, kijelentései között megvalósuló „párbeszéd” miatt. Bahytin ugyanis – miként S. Horváth Géza találóan summázza Bahtyin dialogikusságról alkotott elméletét –, „a külső, kompozicionálisan megjelenített dialógust (a személyek párbeszédét) megkülönbözteti a belső dialógustól”^[6], amely inkább a regény nyelvében valósul meg. Bahtyin szerint egy szó önmagában is lehet dialogikus, jó példa erre az „alma”, amely hozzákapcsolódó konnotációival (az ország almája, a bűnbeesés bibliai történetének almája stb.) válik dialogikussá. Ennek fényében is érthetővé válik, miért írja Bahtyin a Dosztojevszkij-regény kapcsán, hogy abban „nincs egyetlen szó sem, mely beérné pusztán önmagával és a tárgyával, azaz nincs benne monologikus szó”^[7], minden szóban megjelenik a „belső polémia”, az idegen „replika”. Sőt minden replika egy újabb replikát hoz magával, ezáltal végtelen dialógus jön létr^[8]

Egy másik értelemben is dialogikus a Feljegyzések… Bahytin elmélete szerint. „A tudat” – írja Bahtyin –, „mint a hős megformálásának domináns művészi eleme már egymagában is elég, hogy felbomlassza az írói világkép monologikus egységét, de csak azzal a feltétellel” – teszi hozzá –, „ha a hős mint tudat valóban ábrázolódik és nem kifejeződik – azaz ha nem olvad össze a szerzővel, nem a szerző hangjának szócsöve”.^[9] Amit én tehát monologikusnak értelmeztem, miszerint, hogy a hős tudata jut érvényre a regényben, azt Bahtyin dinamikusság szempontjából dialogikusnak tételezi. „A monologikus koncepcióban a hős zárt, értelmezhetőségi határai szigorúan megvontak” – véli Bahtyin, azonban mivel a Feljegyzések… egyes szavai, kijelentései is magunkban hordozzák a másik tudatot, vagyis ilyen értelemben kitágulnak az értelmezhetőség határai, így a regény – bahtyini értelemben – minden szempontból dialogikus.

A bahtyini dialogikusság fogalom problémája vitán felül áll. Nem elsősorban abban rejlik a probléma, ami a fogalom mögött áll, hanem a szóhasználatban. A dialogikusság, a dialógus szavak ugyanis túlterheltek. Azonban az, hogy Bahtyin dialogikusnak értelmezte a Feljegyzések…-et felveti annak a lehetőségét, hogy mégis használjuk a „dialogikus” fogalmát annak ellenére, hogy monológról van szó, csak nem bahtyini értelemben és kiegészítve azzal, hogy sokkal inkább áldialógus van a regényben.

A Feljegyzések… első részének egyhangúságát megtöri az is (azon túl, hogy a hős szinte minden kijelentését visszavonja, így egyfajta öndialógust is folytat), hogy a korábban említett „belső monológot, tűnődést” megszakítják a kiszólások a szövegből, amelyek az elbeszélés, monológ címzettjének szólnak. Ilyen kiszólások például: „Ezt bizonyára nem tetszenek érteni.”; „Sületlen szellemesség, de nem húzom ki. Miközben írtam, azt hittem, nagyon szellemesnek hat...”; „Egyébként biztosítom önöket, hogy nekem teljesen mindegy az is, ha így gondolják...”; „Álljunk csak meg! Hadd fújom ki magam...”. Ezek a kiszólások ironikussá teszik a szöveget, de még inkább önreflexívvé, de ami a legérdekesebb, hogy a szöveg monologikusságát törik meg, ám csak látszólag, mintegy áldialógust kezdeményezve.

Jó példa erre, amikor az elbeszélő azt mondja, hogy: „ezen nem vitázom önökkel” vagy még inkább: „Ó, mondják meg...” – szól a kérés vagy egyik másik ponton a kérdés: „Most kérdem én önöktől: mit lehet várni az embertől...?” stb. Nyilvánvaló, hogy nem fogja senki megmondani, nem fog senki válaszolni, mert a szöveg elbeszélője és a későbbi befogadó között egyértelmű fizikai távolság van, de még ha egy színházi előadásról is lenne szó, akkor sem valószínű, hogy a néző bevonódik az előadásba (bár nem kizárt, itt mégis szövegről beszélünk elsősorban). A regény kapcsán az aposztrophé jelensége érvényesül, amely alakzatot inkább a líra kapcsán elemeznek, azonban lehetnek átjárások, sőt.

Az aposztrophé – miként arra Culler rávilágít –, nem különbözik azoktól a trópusoktól, amelyek a „»nagyobb hatást és szenvedélyességet« keresik”, ugyanakkor velük ellentétben nem a szó jelentésén, hanem a kommunikációs folyamaton vagy a szituáción változtat.^[10] Az aposztrophéval azonban (bár dialógust kezdeményez) az elbeszélő ki is zárja az olvasót a szöveg teréből, így azt már „nem hallgatjuk, hanem kihallgatjuk”,^[11] ezáltal tehát egy olyan (saját) belső világ is konstituálódik a szövegben, amit a Feljegyzések… esetében a monologikus jelleg példáz (önreflexív, önironikus, belső párbeszéddé alakul a dialógus). Az aposztrophé által ugyanis csak egyoldalú dialógus jöhet létre, ahol az egyik fél beszél, kérdez és választ vár, a másik fél ezzel szemben mindig hallgat, nem érkezik válasz, így pedig a szöveg nem lép teljesen ki a monológból, csak látszólag.

A Dosztojevszkij-regény elbeszélője csak spekulál arra, hogy mit válaszolhat az olvasó, a címzett, a befogadó: ”No de hát az mégiscsak előny – vágnak közbe önök.” vagy: „Azt felelhetik erre, hogy ez viszonylag barbár korszakban történt...”, és: „Hahaha! Hiszen ha tudni akarja, voltaképpen nincs is akarat! – vágnak közbe önök kacagva.” stb.. de valódi válasz nem érkezhet, így klasszikus értelemben vett dialógus sem jön létre, sokkal inkább áldialógus. A legérdekesebb azonban az, hogy a bahtyini szóhasználat (problematikussága) hogyan képezhet meg újabb értelmezési és/vagy fogalomhasználati lehetőségeket.

+ 2

+ 0