blockish
blockish
Címlap Esszé Félreértett világ a posztmodern irodalomban
Félreértett világ a posztmodern irodalomban PDF Nyomtatás E-mail

(Fogalmam sincs mi az „obligát tüktoj”, de ha a helyzet szigmatúrája jól kulminál, és nem rontja meg az abnormál, talán én is turkálok obligát monyát.)

A félreértett világ annak a téveszmének a következménye, hogy egyesek véleménye szerint a folytonos fejlődés nem tartható fenn, mert elveszítettük a világ dolgai feletti irányítást. Sőt az egyes-ész sem létezik, csak a többes-ész a meghatározó tendencia. Minden uniformizálódik, és állandó választás elé kell állnunk, amely kikezdi idegrendszerünket. A kapitalizmus minden baja, hibája feltorlódott a posztmodern korszak partjaira? Ezek a jelzések: a kiégett eszmék, információs társadalmi válság, leértékelődött munka, felértékelődött pénz és biznisz. Az ilyen jelenségek az irodalom képét is formálják, de talán túlzások azok a megállapítások, amelyek az alábbi idézetekben fogalmazódnak meg:
"… úgy a keresztény reménytől, mint a görög episztemétől (tudáseszmény) megmozgatott világfolyamat fölött katasztrofális módon elvesztettük az irányítást." Sloterdijk
"… nincs már az ész; ész csak többes számban van." Lyotard
"… már jelen van: minden stílus és lehetőség egyvelegének szinkretizmusa, a post-histoire." Gehlen
"… A posztmodern korszak a szüntelen választás ideje." Charles Jencks

Az irodalomtörténet (1857 után) a modern három korszakát említi: klasszikus modernség, avantgárd modernség, másod- vagy utómodernség. A modern korszakot követő intervallumra a posztmodern (kb.1960) „modern utáni” fogalom terjedt el. De ez az értelmezés nem csak időszakra utal, hanem az utáni- és az előttiség, az örökség és az örökölhetőség szituációit is hatókörébe vonja. Az egyéniség előtérbe helyezése a preromantika időszakára esik. Aztán a romantika költője a felmagasztalt individuum teremtő erejeként költeményeiben megismételhetetlenül hozza létre a művészetet. De a posztmodern eltörli a romantikus eredetiséget, és a többsíkú, többrétegű ábrázolás lesz programjának egyik lényege.
Descartes filozófiájában a „Cogitó ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) paradigma a meghatározó, amely a modern legfontosabb reveláns tételévé vált. Az individuum létezéstudata, a saját gondolatának ismerete vált elsődlegessé, más dolgok ennek a princípiumnak a következményeként léteznek, ez Descartes filozófiájának lényege. (Rodin: Gondolkodó c. szobra fejezi ki legjobban ezt a tételt, amely a modern kor jelképévé is válhatott volna, igaz a szobor csak 1881-ben készül el, de vannak, akik Rodint a modern szobrászat előfutárának tartják.)
A pszichoanalitika ellentétes álláspontra jut, mégpedig, hogy az ember ösztönös lény, és a tudatalatti tudattalan határozza meg tudását. Mivel az ember így bizonytalan képességeinek megítélésében, léte is kiszámíthatatlanná válik. Ez ellentétben áll a modern biztonságérzést teremtő ideológiájával, mely a tudományos megismerésre épült. Sigmund Freud a tudattalant tartotta elsődlegesnek, így szemlélete a posztmodern előfutárává vált. Descartes „Gondolkodom, tehát vagyok” alaptétele visszájára fordul: Nem gondolkodom, tehát nem biztos, hogy vagyok. Hiszen a nem-tudás nem kötelezhet semmire.
Így megnyílik a lehetőségek tárháza, a gondolattalan tobzódása felszínre hozza a különösség többletét, az alkotókészség (kreativitás) előtérbe kerül, így kap hangsúlyt a posztmodernbe ágyazott önmegvalósítás, amely valójában nem is létezik. Ha összevetjük ezzel Kant transzcendentális; általában vett tudatát, akkor az egyén valójában eltűnik, és marad az uniformizált gondolatroncs posztmodern ember. Persze Freud is elismeri, hogy a társadalom ráépülhet a személyiség „ösztön-én” tudatára, de ez a társadalmi „fölöttes-én” kibékíthetetlen ellentmondásba kerül az egyén természetes tudatával.
Az ösztöncselekvésben: a nem-tudásban a képesség kiszámíthatatlan, az ember önmagát sem tudja, tudatalattiját nem ismeri, tehát tetteit nem ellenőrizheti, így létbizonytalansága is nyilvánvalóvá válik.
A posztmodern nem küzd igazságokért, nem akarja megváltoztatni a világot, nem tagadja a modernt, inkább a másság a cél, és rálegyint a dolgok állására.
A posztmodern irodalom sokfélesége a szélsőségek tárháza is lehet.
A félreértett világ kerül kifejezésre a posztmodern irodalomban, amikor is a negatív groteszk, a mindent tagadás destruktív eszközévé válik, és a lét értelmetlensége lesz az emberi élet értelme. Ez a fajta irodalom puszta maszk, az üres semmit sejtéssel árnyalva az individuum egoista feltűnési vágyát elégíti ki.
Ilyen aspektusból vizsgálódva néha zagyva, gondolattalan blődségekkel, jópofáskodó szójátékokkal, halandzsa szövegekkel találkozhatunk. Elég, ha egy példát hozunk Esterházy: Kis Magyar Pornográfia c. művéből, amely kitűnő munka: „Reggel iszonyatosan leteremtettem a személyzetet; egyik lábukról álltak a másikra, míg turkáltam az obligát tüktojt.” (*Fogalmam sincs mi az „obligát tüktoj”, de ha a helyzet szigmatúrája jól kulminál, és nem rontja meg az abnormál, talán én is turkálok obligát monyát.)

Az irodalmi „magaslátók” látni vélik azt a lírai világot, ahol maszkokba bújó költők alkotnak magas műveket. Posztmodern fikciók kereteibe beletuszkolt szerzői attitűdök jó alkalmat adnak tudományoskodásra a mindent megmagyarázó és belemagyarázó egyes irodalomtudósoknak. Így segítették, segítik életre kelni azt a sóderirodalmat, amelyet álarcok mögé bújt szerzők irkálnak össze, persze nem azért rejtőznek, hogy ne lássák meg őket, ki-kikandikálnak a virító maszkjaik alól, az irodalom magaslátói pedig már megszületésük előtt tudnak róluk, azután jön a magasröptű tanulmány, az értelempusztító szövegelés, amely a sóderírót is és a magaslátót is még magasabbra emeli az „új kánon” írók között. Bőven idéznek külhoni magaslátóktól, hogy lássa, akinek látnia kell, hogy világirodalmi kilátásuk horizontja is magasra emelkedett. Van, aki maszk identitásról értekezik és megállapítja, hogy kétféle maszkszerű játék identitás létezik: a magasirodalmi-filoszköltő, és a populáris-dilettánsköltő.
Ezt nevezik professzionális irodalmáridentitás maszknak. Kellenek az ilyen és ehhez hasonló irodalmi játékok és tudós magyarázatok? Igen, kellenek! Csak hát a helyükre kell tenni a dolgokat, és nem az agyafúrt mondattalannal tovább burkolva ködösíteni el a nyilvánvalót. „Az ún. második posztmodern areferenciális-önreflexív szövegalkotási eljárásai számára a maszkszerű költői játék a referencialitásproblematika által körülhatárolt identitástól való szabadulás terepévé vált, virtuális-fiktív identitások összekapcsolására intertextuális-metafiktív nyelvi elemekkel.”
Ezt a mondatot nem is próbálom meg értelmezni, mert ez egy „magas-irodalomtudós” beszéde, így már a bölcsészetet végzett „magasirodalmi-filoszköltő” írhat akármit! Talán különösnek tűnik, de az értelmesség még a szakmán belül is elvárható lenne. De nézzünk egy másik példát:
„Ezekben az esetekben a név paratextusként előértelmezi a névhez csatolt szövegeket, s a fiktív szerzői maszk csak szimulakrumként lép működésbe – az olvasó eleve tudja, hogy a fiktív néven keresztül nem a szerző személye válik a szöveg tétjévé, hanem az általa képviselt szövegformázási eljárás sajátos areferenciális nyelve.”
A paratextus jelentése a szöveg értelmezését segítő segédszöveg (például cím, előszó, utószó, mottó, bevezető, stb).
A szimulakrummá levésnél (leegyszerűsítve) a szavak elvesztik referenciális információtartalmukat és csak szimulációként vannak jelen az adott beszédhelyzetben. (How are you? – Fine, thanks. Hogy van? – Köszönöm jól.) Ezt a párbeszédet a kommunikációs aktus szimulációs mester példájának nevezik, mi szerint semmi mást jelentéssel nem bír, mint csak a kapcsolatfelvételre utal.
De visszatérve az idézethez, szembetűnik az olvasóra hivatkozás: „az olvasó eleve tudja”, hát nem tudja, honnan tudná (leegyszerűsítve), hogy az areferencialitás azt jelenti, hogy a lírai műnek csak önmagán belül van értelme. Természetesen ilyenkor azt is kellene tudnia az olvasónak, hogy mi az önmagán belüli értelem? Nem gondolom, hogy az irodalomtudós-szerző „mezei” olvasónak írta tanulmányát, de azt el tudom képzelni, hogy önmaga is csak sejti szövegeinek tartalmát…
Az ilyen és hasonló értelmetlen miatt saját berkeiken belül is akadt, aki kétségbe vonta az irodalomtudomány létét. Az biztos, hogy az irodalomtudományt megelőzte az irodalom, és irodalomtörténész is csak az irodalom után kezdhette leírni történetét.
Mikor Bodor Béla tanár felkérte egyik tanítványát, hogy írjon kritikát egyik írásáról, ezt írja levelében: „Persze irodalomtudományi követelményekkel ne közelíts hozzá, hiszen véleményem szerint ilyen tudomány nincs, és nem is lehet, mert potenciális tárgya, az irodalom, nemcsak külső jegyeiben, de tartalmaiban, motivációiban, tárgyában, társadalmi szerepében stb. is folyamatos átalakulásban van. Így persze azt is a legteljesebb mértékig alaptalan feltételezésnek tartom, hogy magában az irodalomban valamifajta paradigma lenne kimutatható.” Nem érthetünk egyet azzal, hogy az állandóan változó irodalomra képtelenség paradigmákat megállapítani; a természet is állandóan változik, mégis vannak állandói, még akkor is, ha későbbi korokban ezek megváltozhatnak.
A posztmodern irodalmi mű nem egyéni produktumnak számít, hanem minden vers vagy prózaszöveg valamely előző szövegek újraírását jelenti, tehát a hagyományok alapján keletkezik minden mű, és ez elveti az eredetiség fogalmát. Mégis minden alkotás sajátságos irodalmi ízt kap, mert az átírások mindig más és más jelleget adnak a műnek, így egészen nagy szöveghálózatok jönnek létre a végtelen szövegtérben. Az intertextualitás nem csak két szöveg közt jön létre, hanem végtelen szövegkapcsolat keletkezik.
Habár ismétlésnek tűnhet, de lényeges megjegyezni, hogy a szövegek közötti kapcsolat laza, és nem hordoz tudatos intenciót más művek szövegi idézésével kapcsolatban. Nem az evokáció (felidézés) vagy az allúzió (utalás) jól ismert alkalmazásáról van szó, hanem itt minden szöveg között fennáll az intertextualitás.
A modern irodalom utáni irodalomban nehezen értelmezhető a stílus, amely eklektikus és egyéni, a szövegképzésük gyakran intertextuális, illetve sokszor más művekre építik textúráikat. Sokszor ironikusak és parodizálnak, más alkotásokat írnak át archaikus - vagy fikcióformákra.

A szabadságeszmény állítólagos beteljesedésének következménye, hogy az ember kötetlenül élhet és alkothat; ez a látszatvilág, mert belső szabadságunk sem igazi szabadság, hiszen örökös választási kényszernek van kitéve, amely testi-lelki összeomláshoz vezet. Ez a neurózis hozta létre azokat a degenerált műveket, amelyek az állandó fejlődést kétségbe vonva világunk változatlanságát hirdetik.
Hans Zender azt írja John Cage halálakor a Die Zeit-ben megjelent írásában (1992. 08. 21.), hogy nem volt törvénye, csak minden törvénytől való szabadság üzenete. Ez szellemi helyzetünk félelemnélküli állapotfelmérése. Rettentőnek nevezi azt a szabadságot, amikor művészetet művelünk: nincs talaj a lábunk alatt, nincs hagyomány, logika, kötöttség. „Világunk határmentesített, különféle kultúrák jelrendszerének feltartóztathatatlan keveredéséből áll, s ez olyasféle szabadságot jelent, aminek túloldalán a nyelvnélküliség vár ránk.”
A modern kései megnyilvánulása a költészetben a lírai én válságát eredményezte. Ez az identitástudat megingásához vezetet, amely az elidegenedést, a széteső lírát, a szörnyű látomáslírát, a dialógus költészetet hozta létre, amely az új nyelvezet és grammatikai értelmezés problémáját vetette fel. Ezt a problémát a posztmodern úgy oldotta fel, hogy minden költészeti hagyományt megkérdőjelezve identitás dömpinget indított a lírai nem-én kibontására. A parodisztikus nyelvezet, valamint az ironikus formák szövevényeként megjelentek a fiktív nyelvezetek fiktív szerzői név alatt. Ezek a maszkok a valódi szerzők valamiféle magas irodalmi produktumát kívánják álcázni, mégpedig úgy, hogy általában a jól ismert kanonizált nagy nevek alatt mutassák meg valóságos arcukat. Persze a populáris-dilettánság utánzása is magas irodalmi teljesítménynek számít. Az ilyen megszólalásformák felmagasztalása a „szakmában” általánossá vált. Félreértés ne essék, itt nem az igazi költészetről van szó, hanem szövegalkotásról, amely az utánzások sorozatából, a jópofa blődségekből, és a nyelven kívüli nyelv értelmetlenségeiből jön össze. Az ilyen nyelvnek, végül is, semmi kapcsolata nincs ahhoz a dologhoz (valósághoz), amelyet megjeleníteni akar.
A modern és a vele összefüggő magyarázatok az irodalomban mind kitalálások, a posztmodern pedig a modern kitalálásainak meghaladása, újabb nem létező fikciók kitalálásával?
A modern, vertikális jellegű, vagyis a koordináta (Y) függőleges, míg a posztmodern horizontális jellege a (X) vízszintes koordinátával jellemezhető. Illetve a vertikálist úgy is érthetjük, hogy egymásra épülő, míg a horizontális egymás mellett álló „dolgokból” áll.
Ezek is a halandzsa nyelv felturbózott tudományos fikciói.

2013

Németh Dezső

Jegyzetek:

Fontos megjegyzés: A fenti kissé ironikus írás nem tanulmány ezért felhasznált irodalom és idézet források közlését értelmetlennek tartottam. Célom csupán egy jelenség feltárása, és nem elemzése volt; figyelemfelkeltés a téma iránt érdeklődők számára.
*Az „obligát tüktoj”( ha nem tévedek a tükörtojás szokásos elkészítésével függ össze). Ilyen volt az újmagyarul beszélő Köbüki is a lüke Aladárban, illetve a Mézga családban. A piacokon elterjedt: ubi, pari, sali, mogyi stb. a nyelv leegyszerűsítésének populáris-dilettáns formái, természetesen ezeket csak művészi szándékkal használják a magasirodalmi-filoszköltők…
John Cage a modern kortárs zene korszak meghatározó megújítója volt, de zenéje csak kevesek számára befogadható. Zeneelméleti és főleg filozófiai kisugárzása viszont sokkal több emberhez jutott el, mivel gondolatait írásban, művészi formában, költőien és hatásosan volt képes megfogalmazni.
Platónnak az episztemét sem érzékelésként, sem igaz véleményként nem sikerült definiálnia, megpróbálta logosszal ellátott, vagy logosszal párosult (meta logu) igaz véleményként meghatározni.
Charles Alexander Jencks (1939): amerikai építész, teoretikus, és tervező. A modernizmusról és a posztmodernről szóló könyveit széles körben olvassák építészeti körökben.
Nietzsche számos ponton haladt túl a modernségen, pl. azzal, hogy a morál fogalmának újragondolására késztetett, illetve azzal, hogy hangsúlyozta: a világ nem objektíven hozzáférhető létező, hanem mindig az értelmezésre van utalva, az értelmezések pedig sokfélék lehetnek.
Heidegger a nyelv szempontjából haladta meg a modernséget: szerinte a nyelv nem eszköz, amivel a gondolatainkat kifejezzük, hanem az a közeg, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy gondolkodjunk. Nem az ember beszéli a nyelvet, hanem a nyelv az embert.
Sigmund Freud pszichoanalitikája a „Cogitó ergo sum” princípium ellentétére jut, történetesen, hogy az embert ösztönök vezetik, és a tudatalattiban lévő tudattalan tudás határozza megviselkedését.
Areferencialitás: a lírai alkotás szándéka szerint nem vonatkoztatható semmilyen külső, önmagán túli, konkrét világra, csak önmagán belül van értelme
Paratextus: minden olyan segédszöveg, amely egy szépirodalmi mű körül jelenik meg és segíti az olvasót a szöveg megértésében, például cím, alcím, előszó, utószó, bevezető, mottó, borító
Jean Baudrillard, posztmodern gondolkodó egy 1975-ben írt könnyed hangvételű, de súlyos témájú tanulmányában, aminek a Szimulákrum elsőbbsége címet adta, a platóni idea és látszat relációját fordítja meg, azt állítva, hogy nincsen se objektivitás, se igazság, de még csak referencia sem, pusztán képekkel találkozunk, amelyek mögött semmilyen biztosra vehető igazság nincs.

 


+ 8
+ 0