Hasonló sorsú költők valóra vált víziója Nyomtatás

Írta: dr. Ramila Marković

A magyar és a horvát irodalom két kiemelkedő egyénisége, akiknek hasonló tragikus sorsa, a háború borzalmait átélve, megérezték milyen embertelen halál vár rájuk, és megörökítették. Ezek Radnóti Miklós és Ivag Goran Kovačić ( ejtsd: Iván Gorán Kovácsity).
Ivan Goran Kovačić műve a Tömegsír, amit Csuka Zoltán fordított le magyarra, e művel kapcsolatban többek között a következőket írta: „...A magyar olvasó s vele együtt a világ minden olvasója is – hiszen ma már a legnagyobb világnyelvekre átültették a Tömegsírt – a második világháború befejezése után ebből a hatalmas halálpoémából ismerte meg Ivan Goran Kovacsić nevét, s biztosan állíthatjuk, hogy a késői korszakok emberei a modern barbarizmus fölöttünk elszáguldott szörnyű korszakát ebből a versből inkább megismerik majd, mint akár a történetírásból. De az is bizonyos, hogy a Tömegsír háromszázkilencvennyolc nem csak a modern poklot sűríti magába, hanem minden sötétsége ellenére is a jövőben bizakodó ember ujjongó kiáltása egy megszülető emberibb korszak elé s nem elhaló halálsikoly…” Csuka Zoltán Petőfi Sándor és Ivan Goran Kovačić sorsa között talál, és jogosan fedez fel közös vonásokat. Mindketten a szabadságharc véres mezején veszítették el életüket. Mindketten megírták hihetetlen előérzettel haláluk bekövetkezését. Hangnemben azonban a két költő nagyon különbözik egymástól. Ha Petőfi Sándortól hangnembeli és időbeli különbség választja el Ivan Goran Kovačićot, a magyar irodalom másik nagy költőjével viszont közös vonásokat találhatunk. Ezek a közös vonások költészetük hangnemében, időbeliségben, életük hasonló módón való elvesztésében nyilvánulnak meg, ez a költő pedig: Radnóti Miklós.
Ivan Goran Kovačić a Gorski Kotar-i Ludovdol faluban született 1913. március 21–én. Atyja Ivan Kovačić korán elhalt, anyja budapesti származású magyar nő, Kiss Rózsa. A Goran nevet a költő fűzte az Ivan mellé, mivel a hegyeket szerette, és magát a hegyek emberének vallotta. Zágrábban tanult a Bölcsészeti Karon, de otthagyta és újságírásnak és az irodalomnak szentelte életét.
A háború zajában világosan látta, mint maga Petőfi is, hol a költő helye, ezért Vladimir Nazorral a partizánokhoz csatlakozik, ahol nehéz napokat él át. Harcok, menetelések, éhezések gyötrik érzékeny lelkét. A harcok tüzében és az ellenség kegyetlenségei közepette született meg hatalmas műve a: Tömegsír.
1943. nyarán Vrbnica közelében a csetnikek elfogták harcostársával együtt, aki sebesült volt. A költő nem akarta elhagyni sebesült társát, és egy parasztházban bukkantak rájuk a csetnikek. Hogyan vetettek véget életüknek, nem tudjuk pontosan.
Kortársa, Radnóti Miklós a bori lágerban raboskodott, amikor egész Európa felett dühöngött a fasiszták által indított pusztító háború. Éjjelenként, amikor a többi rab már pihenőre tért, ő kezébe vette füzetét, és írta az utókor számára gyönyörű verseit. Radnóti Miklós az Erőltetett menet című versében látomásszerűen megírta elkövetkező keserves napjait, amikor a remény tartja az emberben az erőt a megváltó holnap hitében. Ez a költő utolsó nagy verse. Borban írta 1944. szeptember 15–én. Ez után már tényleg az erőltetett menetelés következik a halál felé, ami Abda határában érte 1944. novemberében. Halálát tarkólövés okozta, és tetemét az abdai tömegsírban lelték meg egy év után. A zsebében talált füzetében ezek a sorok olvashatók.
„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is,–
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.“

Pár nappal később, beteljesedett a szörnyű vég.
Az idézett vers a költőtől egyben a Razglednicák versfűzér utolsó része. A Razglednicák rövid versek, mondhatnánk epigrammikus rövidségűek, amelyek egy tragikus kor emberi szenvedéseiről, és kegyetlen mészárlásairól adnak örök elrettentő képet.
A Razglednicák a háború egy-egy pillanatát örökítik meg. Helyzetképek ezek, amelyek közül az elsőben és az utolsóban maga a költő is jelen van, de milyen óriási eltéréssel. Az első Razglednica utolsó három sorában felvillanó éltető reménysugár a szabadulást táplálja a költőben „a mozgó zűrzavarban“ sem adja fel az élni akarást. Az utolsó versrész hátborzongató képet fest a kiszolgáltatott, védtelen rabok meggyilkolásáról. Itt már nincs a reménynek szemernyi szikrája sem. Sajnos halála előtt a kegyetlen valóságra döbbenve a költő még mindég talál magának annyi lelkierőt, hogy a sír széléről pár sorba foglalva igazi nagy költőhöz méltó alkotást hagyjon ránk. Itt a vége mindennek, nincs tovább. Tárgyilagos, zokszó nélküli a hangja, s mégis az égbe kiált: egy rettenetes kor embertelensége ellen szól.
Vegyük sorba a verseket.
A Razglednicák versfűzér első versének első két sora harci zajt tár elénk, tárgyilagosan, majdnem higgadt vérmérséklettel megfogalmazva, ahogyan egy lélekben meggyötört, haláltáborban élő költő szólhat. Valahol a közelben harcok dúlnak, a háborút nem engedi elfeledtetni. A harmadik sorban hirtelen erővel telítődik a kép, és ezt az erőt a „torlódik!“ igével fejezi ki a költő, és a rákövetkező felsorolással fokozza a dinamikát. A negyedik sor megrázó képeivel zárul az első költői kép. Ezt követően személyes érzelmeinek ad hangot, és mire a vers végére ér, hangulatilag teljesen elcsitul a költő lelke. Mesterien lett versbe foglalva a dühöngő háború minden borzalma, ebbe helyezte bele önmaga szorongó érzéseit a mindössze nyolc verssorból álló versbe.
Harminchét nappal később született meg a Razglednicák második része. A versre rányomja bélyegét a háború, de a költő hangja ennek ellenére, bizakodó. Szinte magunk előtt látjuk az égő láthatárt, és a félelem szárnyai vetnek árnyat az egész tájra, amelynek harmóniáját azzal töri meg a költő, hogy idillikus képpel a békés élet egy mozzanatát villantja elénk. A nyugalom, a csend, a tájba beleszőtt pásztorlány a nyájjal, nagy erővel áll ellentétben a valós helyzettel, a barbársággal. A lélekben összetört költő mentségvára ez a kép. A versfűzér második versének utolsó négy sorában érzelmi menedéket lel a költő. Menekülés ez számára, az irgalmatlan fajgyűlölők karmai közül a szabadság felé. A borzalmak közepette is képes meglátni az emberit, a szépet, a nemest.
A harmadik vers négy sora a rettenetes valóság tényeit közli felsorolással, nyers, realista stílusban. Dokumentum ereje van ezeknek a soroknak. Az utókor ebből az örök értékű költői módon a háború hátborzongató valóságát láthatja. A vers hangulatát a „véres nyál“, a „vérest vizelnek“, a „bűzös, vad csomókban“, a „förtelmes halál“ adja meg. A pusztulást vetítik elénk ezek a sorok, a pusztulást, amelyben emberi, állati sors között nincs különbség. Ez a kor „bűzös, vad csomókban áll“, illetve olyan, amelyben a „förtelmes halál“ uralkodik.
A negyedik versrészben Radnóti ismét önmagáról beszél, saját kivégzését víziója által láttatja velünk. A legrosszabb számbavétele ez. Erre az egyetlen tényre hárul összes figyelme, ezt mondja el a kétszerkettő józanságával. Múlt idő egyes szám első személyével kezdődik a vers; a már tömegsírba hulló testét érzékelteti, amelyben az élet utolsó szikrái megtalálhatóak. E tragikus pillanatban még érzi kivégzett társa megmerevedett holttestét, amely olyan volt, “mint húr, ha pattan”. A vers folyamán a jelen és a múlt idő váltakozik, amíg végül saját magát látja holtan feküdni a költő, miközben “Sárral kevert vér száradt fülemen” írja. A vers mindössze hét sorból áll. Mindjárt az indításnál kimondja “mellézuhantam”, a mészárlást ő sem kerülheti el. A második sor egyetle szó: “Tarkólövés”. Elérkezett a biztos, förtelmes halál. Már a fasizmus elhatalmasodásától kezdve kíséri a költőt a halál gondolata, és a Talán című versében merész és tiszta, szép halált kíván magánk, ami sajnos nem adatott meg neki. Két alakban húzódik át költészetén a halál. A förtelmes halál” az egyik halálmód, amely embertelen gyilkolásban nyilvánul meg; a másik a „bölcsebb, szép halál”, amelyet a természet adta életvéget jelentené.
A Razglednicák negyedik versében már azt mutatja be, hogy tudatosodott benne mi vár rá, és a tarkólövéssel nyomósítja a biztos halált. A harmadik mondatban a keserű rádöbbenés következik. „Így végzed hát te is”, és már nem jajdul föl benne az érzelem, inkább nyugtatja önmagát. A negyedik mondat a harmadiknak nyugodt hangnemben folytatott gondolatmenete,
fájdalmasan szép költői kifejezéssel: ”Halált virágzik most a türelem”. Az utolsó mondat végső üzenete az utókornak megnevezvén a gyilkoló gépezet tetteseit német szavakat szőve a versbe, amelyek mögött vad hóhérok állnak.
Radnóti az a kiváló költő, aki utolsó lélegzetvételéig alkotott.
Ivan Goran Kovačić Tömegsír című poémájában a vad, féktelen fasiszták hátborzongató emberkínzását és tömegmészárlását tárja elénk. Amíg Radnóti a Razglednicák versfűzérébe foglalta látomásait, és a negyedikben hat mondatba sűrítve írta le a tömegmészárlást, ennek ellentéte Ivan G. K. tíz énekbe foglalt mondanivalója. Radnóti rab volt, Kovačić harcolt, aki tollal és fegyverrel küzdött a szabadságért. Sajnos, neki sem adatott meg a szebb halál, mint sok harcostársának, de a költő szavait idézem: “Nyugodj meg elvtárs, bosszút álltunk érted.“ A Tömegsír borzalmakat tár fel, de a költő hangja a tizedik énekben hitet keltő, hisz a győzelemben, az új, a szebb jövőben, a partizánok által hirdetett életben.
A Tömegsír első éneke a védtelen rabok kínzásának, szemük kivájásának borzalmat keltő képét adja. Azzal, hogy a költő önmagáról ír (egyes szám első személy) fokozódó érzelmi nyomatékot ad a poémának.
A második énekben a kínzás folytatódik, szinte elképesztő, agyat, szívet bénító újabb tett: a rabok fülét átfúrják dróttal, és így fűzik őket borzalmas fűzérre.
A harmadik ének képei a megcsonkított, agyongyötört rabok rettenetes fájdalmából kiváltott reagálás érzékeltetése. A fájdalommal fokozódik a gyilkos embertelenség vérengzése is. Itt a harmadik énekben döbben rá a költő, hogy a tümegsír felé terelik őket. Amíg Radnóti a tarkólövéses kivégzésről szól, addig Kovačić a kegyetlen mészárlást írja le, igaz hasonló módon, dokumentumszerűen a harmadik ének hatodik versszakában:

„...s halálra döfötten
Az első test lehull a tömegsírba.
Ütés. Esés. Most élesen figyeltem,
A ténytől nehogy bármi eltereljen...“

„Radnóti egy mondatba közli: „Tarkólövés“ , ugyanígy Kovačićnál egy szó, egy mondat: „Ütés. Esés.“

A negyedik ének első versszaka hat sorból áll, részletezi a mészárlást. Így ír:

„Mikor az első hörgést hallottam,
Ütés puffant, s akár a húsos zsákok,
A testek dőltek és zuhantak hosszan.
Tudtam: az első szúrás torkot vágott,
A második a bordák közé tört be,
S máris zuhant a test a sírgödörbe.“

Radnótinál rejtve villan fel a remény a Razglednicák versfűzér első két versrészletében, Kovačić pár lépéssel a sírgödör szélétől még mindég reménykedik. Az élni akarás hihetetlen erőt ad neki. Görcsbe rándulva számolja a késszúrásokat, hányan haltak meg, hányan vannak még előtte...

„Tudtam, harmincegy áldozat van itt lenn,
Hatvankét szúrás döfött a testekbe,
S reményem ismét lobban éledezve.“

A negyedik ének utolsó versszakában szertefoszlik a remény, s így kiált fel a költő: „A sír szélére értem!“
Az ötödik ének indító sora felkiálltással kezdődik, a megvakított ember világosan „lát“ mindent, megrázóképekkel mutatja be a halálba lépők költői képét, akik nyugodtan, sorsukba beletörődve lépkedtek: „egy is meg nem állott“, „Egy se kiáltott, könyörgött, jajgatott“ Emberi méltóságukban megalázva, emberhez méltóan viselték sorsukat a lélekdermesztő helyzetben. Az ötödik énekben a költő ellentétek szembeállításával fokozza érzelmeinek megnyilvánulását, a valóságot. Ebben az énekben azt is feltárja, hogyan reagál a test a késszúrásokra a kiváltott fájdalom miatt. Víziója: „Tudom, előre, hátra tántorodtam“. A versszakot így fejezi be: „Aztán sötét, a mélységbe zuhantam“.
A hatodik ének a a tömegsírban fekvők borzalmas képét adja. Részletesen ír a gödörben halott vagy haldoklók látványáról. Itt is utalhatunk a Razglednicák negyedik versrészletére, hiszen Radnóti csak egy mondattal , költői hasonlattal mutat be hasonló helyzetképet. Amíg Radnóti csak utal arra, hogy holtak veszik körül, addig Kovačić megrázó, szívettépő mészárlás utáni képet nyújt , és „Itt a holtak halmán“ életereje erőre kap. Radnótinál nincs tovább, befejeződött minden, Kovačić még hisz az új életben.
A hetedik énekből az élet mécsesének pislogásán keresztül kínjai bontakoznak ki, ami után jönnek a forró mészutáni fájdalmak.
A nyolcadik énekben a latrok egyike lépteivel töri meg a csendet. A második versszakban megrázó képpel érzékelteti a még mindég életben levők hogyan próbálnak a felszínre törni, és megjelenik a költő lelkiismeretfurdalása, mert él és élni akar...
A kilencedik énekben az ember életösztöne fájdalmasan valós képben mutatkkozik meg: „S ha a testvérem, vagy húgom ott lett volna, gázoltam volna őt is letiporva“ Az utolsó versszakban így kiált fel: “Megmenekültem!“, de hiába, hiszen a hóhérok dalát hallja.
A tizedik ének és a Razglednicák versfűzér harmadik versrészlete hangulatában közös vonásokat fedezünk fel. Kovačićnál a távolból a harcok átvonulása utáni égés szaga érződik a levegőben, amely emlékeket kelt életre a békés életből, majd keresi, kutatja „ hova tűnt az „édes kenyérillat“, „A házitücskök enyhe muzsikája, a barmok mélabús kolompja“, és a kérdések özönét zúdítja az olvasóra, így követelve mindazt, ami szép, vagy legalábbis a békés élet velejárója. Ahogyan Radnóti Miklós is a halál árnyékában meglátja a szépet, Kovačić a halál markából ki sem menekülve még mindég keresi a szépet, az életet minden áron.
Ha összevetjük a két költő gondolatmenetét, költészetét akkor látjuk a hasonlóságot. Kovačićnál : „Az erdőn most tompa lövés csattan, A hegy körös körül mind felrikolt, Fia, a golyó, cincog a magasban.“
Radnótinál az első Razglednicák első két sora hasonklóan megszemélyesítve adja a csatazajt. Kovačićnál cincog a a golyó, Radnótinál dobban és tétováz az ágyúszó. Itt a kilencedik versszakban Kovačićnál megjelenik a bosszúállás a gyilkosok felett. A tizedik varsszakban hisz a jövő zenéjében, a szebb jövőben, mert a „Szabadság dala : bátor, diadalmas, Magas, mint a nap s mint a nép: hatalmas.“
Radnóti már nem hisz semmiben, hiszen a halál vár rá.
A poéma kézzel írva sokszorosított formában körözött a partizánharcok idején.
Az egyik sebesült partizán, amikor felolvasta neki a költő a poémát, ezeket a szavakat mondta: „Most már nyugodtan halok meg“.


+ 1
+ 1