A költészet által nyer identitást egy nép. A történelmi súlyok aforizmált tudatrétege az irodalom. Lázgörbe – s a lázakat, göböket senki más nem tudja csillapítani, hanem a góc elnevezi magát, s amíg ki nem emészti a kórt, addig küzd, harcol, s harca eredményeként érdemel/szenved. Tehát vajákosság, ám nem sarlatán doktorság: írni.
A „néma” mondás, az értelmes „hallgatás” esélye, hogy eljusson a befogadókhoz, akik még hisznek merni, mernek hinni a könyv erejében. Tudjuk, az esztétikai mérce mindig egyfajta csúszóellenállás, egyfajta úsztatott uszály, afféle partra integetés. S egyre többen szeretnének feljutni, kezet rázni. Korszakváltás van. Amikor már a kocsmák szűkös világában is úgy keveredik a beszéd, ahogy a könyvek itt-ott megírták. Épp ezért törekedik előre nyomatékosan az írástudók és írásértők felelőssége. Mert vegyül a magán-, és a közügy. Nem új keletű probléma ez, de említést kell tenni erről is. A szellemiség, a kitanultság ébredezik ma Közép-Európában.
A történelem cipel, a politika sodor. S hogy igazabbak legyünk: az irodalom állást foglal – meg mint tanultuk, nevel, gyönyörködtet., és semmiféleképpen nem felejt el „beszélgetni”. Mert ami a test szüksége és ami a lélek szüksége – ugyanegy: az egészséges táplálék.
A költő – akár pontifexnek is hívható, „hídverő”-nek, de nem felszentelt „pap”, annál inkább felövezett arché, konok Orpheus, örök bolyongó, ki kijárja vagy járja a labirintust, saját „alvilágát”, s a maga gnómikusságán győz, megmenti azokat, akik rábízattak.
Költőnek lenni tehát veszélyes is lehet, s a fogyasztói idealitás egyik lehetséges, ha nem a leglehetségesebb alakvitele: alkotni – írni.
Isten segítsen a rászorultakon; szólj, költő! - tisztán artikulálj, hogy a bábeli adászavarban, műsorhömpölyben akadjon értő ember, ki lélektől lélekig ---
Üdv (és alternatíva) az Olvasóknak!
 + 2 + 1 |
