vers
próza
vers
próza
A Sosem Érző Lány PDF Nyomtatás

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy Sosem Érző Lány. Ő így aposztrofálta magát. Nem örült a napfénynek, nem érdekelték a madarak és virágok, nem örvendezett, ha új nap köszöntött rá, csak felkelt az ágyából és elindult, hogy átverekedje magát egy újabb szürke napon. Sok teher nyomta a vállát, s ő ezeket is rezignáltan viselte, tette, amit kellett, hallgatott, mikor nem volt szabad szólnia, csak néha… néha érezte, hogy valami feszíti belülről a mellkasát. Tán dobogó szíve? Vagy csak az elméje játéka volt az egész? Maga sem tudta. Nem is törődött-e cseppnyi érzelemmel sem, elhessegette magától, ahogy egy szemtelen legyet szokás. Pedig talán ez lett volna a bizonyítéka, hogy ő mégsem a Sosem Érző Lány, ő csak a Megkövült Lány. Mindegy volt számára a címke, amit ráaggattak.
Néha, hűvös éjjeleken tűnődve ült az erkélyen, s azon mélázott, hogy miért is nem tud örülni. Gondolatai csak kavarogtak, egyszer összeálltak örvénnyé, majd széles folyót formázva estek szét, de a sok-sok egymást váltó foszlány között nem találta azt az egyet. Pont azt, ami megnyugvást adott volna számára, hogy mégis érez ő is, mégsem részvétlen, csak egy fal épült közte és a világ között? Amíg az agya felvette az egyik gondolatmenet fonalát, valami már el is szakította és ő már máson gondolkodott. Pedig tényleg kereste, kutatta a magyarázatot, a megoldást. Nem természetes a lét, ha egyszínű, érezte ezt világosan, mégsem reagált a lelke, ha valami a közelébe libbent és megérinthette volna. Megszámlálhatatlan éjjel telt el így, majd jött az újabb szürke nap, s már azon kapta magát, hogy az álmaira sem emlékszik.
- Milyen ember vagyok én? – mélázott nappal is a Sosem Érző Lány – Mit érek én emberként, ha nem ragadja meg a szívemet a szépség, a melegség, a részvét? Érdemes vagyok egyáltalán az életre? Rossz ember vagyok? Megérdemlem az életet? Eldobni nem lehet, hisz olyan, mintha ajándékba kapánk, de közben, ha nem érzek semmit, akkor mennyit érnek a napok, az órák, a percek? Akkor ez egy olyan ajándék, amit a fiókba vágok, és soha többé nem veszem elő és nem használom, csak van?
A nappalok és éjjelek váltakoztak, a világ nem törődik egy Sosem Érző Lánnyal, a bolygó forog, a többi ember rohan, az idő szárnyal. Félt is egy kicsit, hogy annyira gyors az idő, hogy azon fogja magát észrevenni, hogy az arcát belepik az évek pókhálói és ő még mindig ott fog mélázni a hűvösségben nem érző szívével. Morbid módon még a félelemnek is örült, hisz az is egy érzelem, azt érzékelte. A fokozódó szívdobogást, kezének meg-megrebbenését. Apró dolgok, mégis belekapaszkodott, mint a fuldokló a faágba és bizonygatta, hogy ő érez. Ő még képes rá. Ő nem az az ember, akinek a bőrében él. Ő nem a Sosem Érző Lány. Nem akart az lenni.
Mire képes az akarat? Mire képes az, hogy valaki nem akar az lenni, ami? Ha az agy tiltakozik egy állapot ellen, próbálja magát átformálni, akár tudatos, akár tudattalan formában. A Sosem Érző Lány is már csak az agya erejére támaszkodik. Azt a gondolatot ismételgeti, hogy majd az agya fellebbenti a fátylat a lelkéről, s visszatérnek a színek, az érzések az életébe.
Mert elárulom mitől lett a Lány Sosem Érző. Sok traumától, sok bánattól, sok kötelességtől. Sokszor erejét meghaladóktól. Ezek olyan falat képesek húzni egy ember köré, ami… hogy is van a dalban….„Egy érzés mindent eltakar”. Ilyenkor elfedi a színeket, eltakarja a Napot, eltakarja a részvétet, beletaszít a szürkeségbe. A dal úgy folytatódik: „S elhittük mindörökké tart”. S tényleg elhisszük.
De nem. Nem tart mindörökké. A nap kisüt, a madarak éneke napról-napra jobban át fog szűrődni a falon, s amit felépített a bánat és a traumák, az majd lassacskán elkezd majd repedezni, tégláról-térlára fog leomlani, amíg ott nem találja magát a Sosem Érző Lány az életben, ami várja, amibe visszaléphet. Immár Érző Lányként.


+ 8
+ 0