vers
próza
vers
próza
Hajnali fohász PDF Nyomtatás

Hallgatom a halk csengettyűszót a buszmegállóban, és töröm a fejem… mi a csuda szól itt? Valaki kiakasztott egy szélcsengőt? Ide? Aztán rájövök. A vak fiú van itt, csendes, szelíd német juhászával. A vakvezető nyakában csilingel a figyelmeztetés. Láttam már őket máskor is, tudom, hogy a kutya mindig az első üléshez vezeti a gazdáját, ő meg lefekszik a cipőorra elé. Lábait kinyújtja előre, és ha az újabb felszállók figyelmetlenségből rálépnek, méltatlankodó hangok nélkül visszahúzza.
Nézem a fiú sötét szemüvegét, lágyan ringatózó felsőtestét. A vak emberek sajátossága, hogy valami, csak általuk hallható belső hangra mozognak. Ütemesen hajlonganak előre-hátra, aprókat, finoman. Sosem értettem, miért?
Gyerekkoromban gyakran játszottunk olyat, hogy bekötöttük a szemünket, és csak a többi érzékszervünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalálni, mit adtak a kezünkbe a többiek. Megfosztva, ha önként is, a legfontosabb ingertől, a látnivalótól. Igazi gyerekként, akinek még mulatság az élet, tapogattam, amit a markomba nyomtak, hogy rájöjjek, mi az? Ha ismeretlen volt a formája, nagyon hamar visszaváltoztam kisdeddé, aki mindent a szájába vesz. Hozzányomtam az orrom, megszaglásztam, nyalogattam, ízlelgettem, rágcsáltam, kemény, vagy puha vajon? Aztán bőszen köpködtem, ha valami rágható, de borzalmas ízű volt. Jó móka volt! Akkor még nem fogtam fel, mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát egy nem látó ember.
Hajnali öt órára járt az idő. Munkába mentem, mint máskor is. A sötét utcán senki nem törődött azzal, hogy becsuktam a szemem. Ha látták is, azt hihették, álmos vagyok. Hogy szundítok még egyet, állva, a buszváró oszlopának dőlve.
Pedig nem aludtam. Próbáltam a vak fiú szemével látni. Füleltem. Szimatoltam. Tudtam, hogy van még pár perc a járat érkezéséig, hát erőt vettem magamon, és nem nyitottam ki a szemem, bár nyílt volna magától, önkéntelenül… de nem hagytam. Figyeltem. Szinte éreztem, ahogy a füleim átveszik az irányítást… kezdtem olyan hangokat is meghallani, amiket azelőtt soha. Először a vér zúgását az ereimben. Kicsit idegesített is, hogy szinte számolni kényszerít, vajon mennyi a pulzusom? Gyors, vagy lassú? Talán épp jó?
Aztán jött a többi hang. Feltűnt, hogy a hátam mögött álló férfi asztmatikusan hörög, bár igyekszik csendesen tenni. Messzebbről szapora cipőkopogás, valószínűleg későn indult el a tulajdonosa, és még szeretné elérni a buszt. Aprókat lép, sokat, és gyorsan, tehát nő az illető. Egy férfi ennél jóval határozottabb léptekkel jár.
Lágy szellő támadt. Még nem éreztem a bőrömön, csak a falevelek finom surrogását hallottam. Szinte dallamosan csilingeltek, a szél tehetetlen játékaiként. Összesimultak, szétváltak, és újra… néha csak alig érintve a másikat, olykor szorosan egymáshoz bújva… mint egymást elhagyni nem tudó szerelmesek. És máris hűvös borzongás futott végig az arcomon.
De a szellő mást is hozott. Illatot, valami leheletfinom parfümét, ami nem az enyém volt. Azt ismertem, de ezt nem. Kicsit balra fordítottam a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. Semmi. Jobbra? Igen, innen jön! De kár volt akkorát szippantanom! Fanyar füst szállt az orromba. Én nem dohányzom, és a cigaretta eltéveszthetetlen szagát büdösnek találom. Valaki kihasználta az utolsó másodperceket is, hogy bekátrányozza a tüdejét. Sajnos ez is jobbról jött!
Visszafordítottam az orromat, bal kéz felől megérkezett a szaporaléptű nőszemély. Hangos magyarázkodásba kezdett a barátnőjének, miért késett. Az eddigi viszonylagos csendet összetörte kellemetlen hangja. Kizártam a tudatomból, és inkább a hátam mögött álló sugdolózásra figyeltem.
– …és akkor azt mondta, hogy ha nem teszem meg neki, keres mást, de ne őt szidjam, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, nem az ő hibája, hogy másnál kell keresnie a kielégülést… – Halk motorzúgás nyomta el a máskor meg sem hallott erősségű hangot, zárt szemhéjamon keresztül is szemembe vágott a busz fényszórója. Aztán éles csikorgással elhaladt előttem a világosság, újra sötét lett a belső vetítővászon… megállt a busz. Szinte láttam, ahogy az emberek a kinyíló ajtó felé tülekednek… Pedig még mindig csukva volt a szemem.
Én is előre léptem, mentem a fülem diktálta irányba, de ennél többet nem mertem. Nem mertem felszállni a buszra, látás nélkül, tapogatva… még hallottam, ahogy valaki megjegyezte: Nézd, az meg elaludt állva! – aztán kinyitottam a szemeimet, és ott álltam, arccal a busz oldalának fordulva. Ha lépek még egyet, felkenődök! Az a harminc centi, amennyivel jobbra voltam az ajtótól, épp elég lett volna ahhoz, hogy megtántorodva a busz elé essek.
Gyorsan korrigáltam a hibát, felszálltam, átléptem a kutya kinyújtott lábát, és magamban hálát adtam, amiért látok!


+ 0
+ 0