vers
próza
vers
próza
Címlap Pályázatok – próza G. Szabó Ferenc Mély sóhaj a léttükrön
Mély sóhaj a léttükrön PDF Nyomtatás

Ma már minden olyan távolinak tűnik, kusza képek, eseményvázlatok, egy-egy idegen falu és város, a sebeik okozta nagy fajdalmukban üvöltő katonák kínba fagyott sápadt arca, a néma, kihalt utcán átrobogó orosz tankok, amelyek megállás nélkül gázoltak át a halott katonákon.
A kényszermenekülések, a minden áron túlélni akarás, a grófnő vadászkastélya, aki minden reggel kilenc órakor elhaladt a tisztelgő legénység előtt tíz kutyájával, és Jenő bajtársára, aki miután a grófnő elment egy ilyen szemlén előtte, így szólt: - „Jobb lett volna, ha a grófnő tíz kutya helyett tíz magyar kölyköt nevelt volna föl!”
A láger poloskái, tetvei, a keserű fogolydal: - „Ebben a lágerben, száz tetű lappang, vadászok is rájuk irgalmatlanul, át virrasztom az éjszakát, letépem ingem és gatyám, ilyen az éjszakám.”
A tíz méter széles priccsek, amelyek kemény tetőoszlopokkal voltak összerakva s a középső sor oszlopának mindkét oldalára deszka volt szegezve, amelyek fejpárnaként szolgáltak. Még most is hallja az oroszok velőtrázó csatakiáltásait: - Huri, huri!
Mikor az idegen tájakon sík terepen menetelve a láthatár kiszélesedett és a messzeségben egy-egy hegylánc körvonalait látta, eszébe jutott újból az ő édes kis fészke. Az a gyönyörű táj, ahol a láthatárt az erdők megrövidítik, megtörik, ahol minden zöld nyáron, s ahol kora ősszel már a bércek tetején hótakaró csillog, már ott is képzelte magát, a szekéren, ahogy megy fáért a Bodok-i hegyek közé, és onnan szemlélve a háromszéki tájat, a falvak piros színben pompázó arcát, amelyek közül egy-egy fekete színben játszó zsindelyes házikót is látni.
S ahogy a kísérőjével énekelték azt a gyönyörű magyar nótát, hogy: - „Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, miért hull a könny, a búzaszemekre?”
Amikor valahányszor hazajött vakációra, korán keltette fel az apja, s örvendett ennek, mert tudta, hogy terepszemlére viszi a szülőfalu határa körül, a csodálatos Forrás dűlő oldalára. Ahol tücskök, sáskák zenéje fogadta, s ahogy közelükben ért, azok rögtön odújukban bújtak, de ő egy fűszállal úgy is kicsalogatta a kis énekeseket.
A patakokat körülvevő fák berkeiben zengett a madárdal, a búzatáblák úgy néztek ki a visszaverődő napsugarak fényében, mintha aranylepel borítaná őket, fölöttük, mint valami helyben álló fekete kövek lebegtek az éneklő pacsirták hódolva a felkelő Napnak.
A búzaszálak között ott piroslott a pipacs és a kéklő búzavirág, az apja vállára tette kezét, és egy vers sorait mondta fel neki: - „El ne hagyd az ősi földet, el ne hagyd az ősi telket, el ne hagyd az ősi házat!”
Ma már mindez csak kusza emlék, eseménytöredékek, mint egy mély sóhaj a léttükrön.


+ 1
+ 0