vers
próza
vers
próza
Oszlop PDF Nyomtatás

Józsi minden nap ott állt az aluljáró lépcsőfokai előtt. Olyan volt, mint egy oszlop, akire ráfabrikálták a „Gyros csak 450 forint, jobbra 100 méter” táblát. Tulajdonképpen nem sok választotta el attól, hogy teljesen átlényegüljön oszloppá. Pusztán a kezei és lábai nyúltak túl testén, és éltek önálló életet. Józsi szerette, amikor a gyrosos tábla csüngött rajta, ilyenkor népszerűbb volt, mint a zálogékszeres vagy a nyelviskolás napokon. Ha a gyrost hirdette, akkor néha úgy tetszett neki, mintha egy-egy járókelő egy pillanatra a szeme felé sandítana. Józsi mégis tudta, hogy az oszlopokra nem emlékeznek pár perccel később. Ő meg már elfelejtette az egykori életét. Tudta, hogy igazán senki nem veszi számba, neki pedig senki sem számított túlságosan. Mostanában valóban úgy érezte, hogy ő egy igazi oszlop.
Egyik nap, amikor a csúcsforgalomban állt, és remélte, hogy minél előbb elfogy az összes ráaggatott cetli, valaki kiszakított egy szórólapot a kezéből. Ezzel a mozdulattal együtt Józsi egy hirtelen lökést érzett a jobb alsó bordáinál: az előbbi alak nagy erővel beleütközött a férfi tartószerkezetébe.
Józsinak egy pillanatra úgy tetszett, hogy a reggeli „üzemanyag” kikéredzkedik a gyomrából, és mintha olyan sok idő után valódi fájdalmat is érzett volna. Egy pillanatra felhördült, és majdnem felkiáltott, hogy a „rohadt életbe”, de ehhez mégis túl udvarias volt, na meg aztán milyen vicces dolog, ha egy oszlop az életével védekezik.
Ekkor azonban váratlan dolog történt: a középkorú nő, aki az imént olyan nagy hévvel Józsiba csapódott, hirtelen megfordult, és elnézést kért. Józsival oly sok idő után először történt meg, hogy egy perc erejéig a létezésről és az élete értelméről gondolkodjon. Hogy eszébe jusson, hogy ő valójában és ténylegesen egy ember. Még mindig. Mert hiszen egy oszloptól azért mégsem szokás bocsánatot kérni.


+ 0
+ 0