„Az angyaloknak sok dolguk van a földön: az emberekre vigyáznak… Mikor elalszunk őrangyalunk odaül ágyunk szélére… A démonokat elkergeti éjszaka s reggel felnyitja szemünket.”
(Márai: Angyalok)

– Je voudrais un café gourmand, s’il vous plait – intett a pincérnek, s nézte a Boulevard Saint-Michel reggeli forgatagát. Jólesett a meleg kávét kortyolgatnia, s örült, hogy már franciául tudta kérni. Amióta francia rokon került a családba megtanulta, hogy a libamájat édes kenyérrel, a füstölt lazacot blinivel kell szervírozni, ami egy sós, vastag palacsinta, és a créme brulée égetett krémet jelent. A család megmosolyogta, ha croissant-t, vagy madeleine-t sütött reggelire, és biztos volt abban, hogy titokban kinevették, amikor vén fejjel elkezdett franciául tanulni. Mindez őt nem zavarta. Büszkén vállalta frankomán mivoltát, és örült, hogy a rokonlátogatások alkalmával többször átutazhatott Párizson.
A drága café gourmand-t itta most, amihez miniatűr sütemények, tejszínhab és gyümölcsdarabkák jártak, kávéházaktól függően, más-más variációban. Imádta ezt a kis luxust, s nem tudta elfogadni, hogy néhány éve, amióta férje egyik napról a másikra munka nélkül maradt, spórolniuk kellett. Ahogy múltak az évek egyre bizonyosabbá vált, hogy ötvenen felül már nincs sok esély új munkahelyhez. A száznál több pályázatra kapott elutasító válasz mindkettőjük számára elviselhetetlen volt, függetlenül az indoklás mikéntjétől.
S míg férje látszatra beletörődött helyzetébe, ő nem hagyta magát a kizökkent időtől megváltoztatni. Folyamatosan lázadozott ellene, s egyre nehezebben élte át, hogy megfordultak a családi szerepek.
– Minden tartalék elfogy egyszer, ha felesleges kiadásokba verjük magunkat – idézte fel most magában férje racionális kijelentését utazásuk tervezésekor.
– Ki dönti el mi felesleges? Évek óta nem mozdultunk ki itthonról.
– Az utazás luxus.
– Neked minden luxus! Nem fogunk éhen halni, ha meglátogatjuk a rokonokat Bordeaux-ban.
– Értsd meg, jelenleg nem utazhatunk.
Férje ellentmondást nem tűrő hangján érezte, hogy nem tudja meggyőzni. Az utazás felértékelődött számára, már nem csak kitörni vágyott a mindennapok egyhangúságából, hanem ezzel is lázadni a jelenlegi helyzete ellen.
– Ha te nem jössz, én egyedül is elmegyek! – mondta dacosan, s komolyan is gondolta.

Amikor reggel vonata befutott a Montparnasse pályaudvarra lelkesen tervezgette, hogy mit csinál majd egész nap Párizsban. Sétáljon a Champs-Elysées-en, vagy pihenjen a Luxembourg kertben a Medici szobornál? Álmodozzon a Tuilériák nyolcszögletű tava mellett, vagy nézze meg Mona Lisa mosolyát a Louvre-ban?
– Madame, voulez-vous autre chose?
Felnézett a pincérre, zavartan motyogta, hogy köszöni nem kér mást, fizetett, s elindult a Notre-Dame felé. Megborzongott a hűs reggeli szélben, s beszívta magába a város balzsamos illatát. A Szajna szürkészöld hullámain nedvesen csillant meg a napfény, álmosan pislogtak a rakpart házai. A Notre-Dame hatalmas, sötét hajóként úszott a távolban, s büszkén viselte faragott kőcsipkéit.
Az Angyal a hídon állt. Testét vékony, kék lepel burkolta, arcát aranyszínű kendő rejtette.
Olyan mozdulatlan volt, mint a jelmezbe öltözött szobor-pantomimesek szerte a világ nagyvárosaiban, akik csak akkor jelzik elevenségüket egy-egy meghajlással, fejbólintással, ha a földre lerakott tálkában pénzcsörgést hallanak. A hídhoz közeledve látta, hogy az Angyal int felé.
– Vártalak – mondta, s erős szárnyaival átölelte.
A meglepetéstől nem tudott megszólalni, bólintott, s engedte, hogy az Angyal kézen fogva vezesse.
A Notre-Dame előtti téren ugyanolyan megbabonázva nézte a két csipkézett tornyot, mint amikor gyermekkorában először látta a falusi moziban vetített filmben. A jelenetben sejtelmesen villództak a fények, zúgtak a harangok, s már akkor tudta, hogy egyszer majd eljön ide az égig érő tornyokhoz, a fénysugárkoszorúval övezett rózsaablakhoz, melyben „Miasszonyunk” néz le reá a kisdeddel. A gyermekkori emlék boldogságának visszfénye most átjárta minden porcikáját, s áhítattal nézett az Angyalra. Megálltak a Szent Anna-kapunál.
– Segítek megtalálni a lelki békédet és szíved nyugalmát. Légy türelmes és alázatos. Engedd el aggodalmadat, hiszen a szeretet mindent elsöprő fényével védelmezlek téged, a szeretteidet, az otthonodat és a javaidat. Félelem helyett e fényre és szeretetre összpontosíts, mert azt vonzod magadhoz, ami a szemed előtt lebeg. Szabad vagy, ha nincs benned félelem. Tudd, hogy mindig tökéletes biztonságban vagy a védőszárnyaim alatt. Menj, és imádkozz! A csoda megtörténik, ha erősen hiszel benne – biztatta az Angyal, s búcsút intett.
A katedrális hatalmas belső hajója homályos derengéssel fogadta. A festett üvegablakok ezernyi, csillogó színnel fonták körül, a bronz-sárga szobrok némán követték tekintetükkel. Tömjén és liliom illata párázott. Az imbolygó gyertyalángok langyos bűvöletében úgy érezte, mintha lebegne. Félálomban hallotta az orgona zümmögését, letérdelt, és az Angyalhoz fohászkodott:

Mihály arkangyal, adj erőt, hogy elfogadjam jelenlegi helyzetemet!
Mihály arkangyal, adj erőt, hogy helyreálljon a családi békém!
Mihály arkangyal, adj erőt, hogy türelmes legyek!
Mihály arkangyal, óvj meg minden bajtól!

Egy féllábú koldus kéregetett a kijárat mellett, s az erős fényben hunyorognia kellett, ahogy pénzt kotorászott neki a táskájában. Beszívta magába a halványzöld rügyek édes illatát, s amint átment a téren, léptei nyomán foltokban táncolt az áprilisi napsugár.
Hazafelé a repülés egész időtartama alatt nyugodtnak és türelmesnek érezte magát, s meglepődött, mert férje ujjongó arccal várta a reptéren.
– Csoda történt! Elfogadták a pályázatomat, ma délelőtt állást kaptam!
Nem tudott megszólalni. Könnyeit nyeldeste, s csak ennyit mondott:
– Merci, Notre-Dame.

+ 8

+ 3