vers
próza
vers
próza
Szép szemed hunyd le PDF Nyomtatás

Mereven ült a kocsiban, kezével erősen markolva a kormányt. Csak menedéket keresett társaságában, egy támaszt, amiben megkapaszkodhat, ami nem engedi, hogy összeomoljon. Nyaka már zsibbadni kezdett attól, hogy folyamatosan a visszapillantóba bámult. Az autó háta mögé nézett, ahol a hó, fehéren virított, olyan tisztán, mint még tán soha. A tükör szélében pedig szemei pislogtak feketén, fakón, megkopottan.
Nem tudta, hogy mihez kezdjen, azt sem, hogy mi, miért van. Nem tudta, hogy mi legyen, hogy hova menjen, hogy mit tegyen. Nem tudta, mi a jó és mi a rossz, hogy mennyire gonoszak az ördögök és mennyire kedvesek az angyalok. Nem tudta, hogy mit gondol róla a másik, hogy szereti-e egyáltalán valaki. Semmit nem tudott, csak bámult kifelé a fehér hidegbe és nem gondolkozott.
Nyugodtan a kulcshoz nyúlt, beindította a motort. A hó vakító fehérsége és a pislogás hiánya könnyeket csalt a szemébe. Mélyen lenézett. A felgyülemlett sós folyadék, mintha menekülni akarna fogságából, kicsordult. Lehajtott fejjel hallgatta a messziről zúgó vonat hangját és érezte, hogy a keze görcsbe rándul, az arcát pedig hideg jégcsapok simogatják. Elkezdte felemelni lábát a pedálról. A kocsi lassan gurult, ő pedig dúdolni kezdett:
„Szép szemed hunyd le…
nem fog fájni semmi…
messze jár majd a mama…
mosolyodat magával viszi…
aludj cicám aludj csak…
nem fog fájni már…
messze visz a folyó majd…
a széllel táncot jársz…
felhők mellől figyellek…
angyalokkal kereslek…
messze megyek kincsem…
anyát sokáig nem leled…
hunyd hát le piciny szemedet…
én majd vigyázok rád…”
Miközben énekelt patakokban folytak könnyei. Suttogva ejtette ki a szavakat, amik egyenként tőrt döftek a mellkasába, az emlékek pedig, mint a tőr hűséges szolgái megkésett fájdalmat hoztak.
Vakított a közelgő vonat fénye, zúgott a kürt éles mély hangja, de mind hiába.
Az utolsó szó után mélyet sóhajtott, mint ahogy azt régen az anyja is tette, majd belemerült a végtelen sötétségbe remény után kutatva.


+ 1
+ 0