vers
próza
vers
próza
Macskakövek PDF Nyomtatás

Nem emlékszem arra, mióta taposom ezeket a köveket. Gránitból faragott macskakövek, minden kő egy lépés, minden lépés egy sóhajtás, minden sóhajtás egy kívánság. Minden este, sötétben, fagyban, látszik a lehelet, hogy nyom nélkül nyelje el az éjszaka. Az utcai lámpák végighullámoznak, végigsiklanak rajtam, meggyorsítják az ütemet, ahogy lépek. A barátaim.
Ezek az én lépteim? Nem az én lépteim, bár az én ütememre koppan, az én mozgásomra válaszol a hangja, az én cipőm talpa préseli ki a levegőt a gránitkockák tetejéről. Mindet ismerem már, a csorbát, a kiállót, a véznát, a töröttet, a foltosat, a feketét, unalomig ismételt sorrend az ezer kocka országában. A macskakövek pedig csak jönnek, sorakoznak, úgy tűnik egy idő után, hogy nem én megyek, nem én haladok, hanem egy helyben járok, és a kockák mozognak alattam lassan, ütemesen, komiszul, egyhangúan és megváltoztathatatlanul. Megállnék, hogy megnézzem, hogy végre kiderüljön, hogy én haladok-e vagy ők, de nem lehet, nem tudok, nem vagyok hatással a cipőkre, a lábakra, a testre, az elmére, az akaratra, a lelkiismeretre, a szemekre. Hiába akarom, hogy mást nézzenek, csak a macskakövet bámulják. Istenverte szemek az istenverte lábak felett. Minden este, ugyanazokat a köveket.
Néha azon kapom magam, én akarok lenni a másik, megérinteni, körbevenni és beleolvadni, máshova nézni, fel a házak tetejére, a szürke ködös égre, a csillagok nélküli, felhőkkel teli égre, talán láthatnám a Holdat. Aztán megállnék. Azt parancsolnám a cipőknek, hogy ne menjenek tovább, a szemnek, hogy szakítsa el a pillantást az ezüstös Holdról, és lenéznék az engedelmes cipőkre, és akkor megtudnám, a kövek tovább siklanak-e alattam, egyhangúan, tüntetőleg és megállíthatatlanul, vagy azok is engedelmesen megállnak a boldogság borzongatóan kicsiny pillanatában, abban, amelyik elhozná az egyszerű és megmásíthatatlan választ. A tűhegynél is kisebb pillanat egy szempillantásnyi habozás volna csupán a cipőknek a kopogások egyenletes és ütemes sorában, elhanyagolható, említésre sem méltó, föl sem fogható, mégis a beteljesülés kavargó és elsöprő örömét hozná el, elcsitítaná a kétség hullámait, a megismerés kínzó vágyát, a dühös akaratot.
Aztán azt veszem észre, a gondolataim elhajlanak, a kockakövek nem gránitból készültek hanem elefántcsontból, fehéren izzanak a lámpák fényében, kacagnak rajtam, kigúnyolnak, összekapaszkodva táncolnak előttem, mert mind tudja, hogy a cipők nem állnak meg. Minél jobban akarom, annál gyorsabban haladnak, mennek, sietnek, kopognak, csókolóznak az elefántcsont kockákkal, arcukra veszik mások undorító kiköpött nyálát, kutyák ürülékét, csikkeket, aztán lassítanak egy kicsit, hogy újra kínozzanak, de nem állnak meg. Soha.
El van foglalva a saját gondolataival és a kopogással, a másik azt sem tudja, hogy létezem, nem tudja a létező akaratom, hol ér véget ő, és hol kezdődök én. Nem tudja, hogy együtt vagyunk, minden este, az istenverte macskakövek között, és csak bámuljuk a szürke-elefántcsont kockákat mindketten. Én birtoklom az ő létezésének minden apró titkát, szinapszisainak impulzusait, sóhajtásának melegségét és hiábavalóságát, de ő fel nem foghat engem.
De ma éjjel, ma éjjel valami halványan kaparássza a torkomat. Különös játéka van a Holdnak, egész különös szaga az éjszakának, mélysége a feketeségnek, és elhalványulnak a korábbi akaratok, csak az marad, hogy észrevegyen, hogy tudja, én is itt vagyok, együtt haladunk, ha csak rövid ideig is, csak a macskaköves úton, csak pár percig, de akarom, hogy tudja, nekem ez a minden, ez a szelet a valóságból, a kizárólagos létezés. A maga mögött hagyott saroktól a bérház kapujáig. Csak addig. Minden éjjel csak addig. Akarom, hogy a cipők megálljanak. Farkasszemet akarok nézni a macskakövekkel, hogy én nevessem ki őket, én akarok gúnyolódni rajtuk. Akarom, hogy tudja, hogy nem vagyunk egyek, én is akarok, én is vágyok. Gyűlölöm az egyhangú kopogást, a monoton lépteket és a létezésem feketeségét, csapkodnak a gondolat-ostorok, villámokat szórók a dühömmel, mérges és gonosz szikrák pattognak a kopogó talpak alatt.
Ma éjjel megfeszül bennem valami, a halvány kaparászás izzásig hevül, nem viszem tovább a kockák gúnyos nevetését és a kopogást, kiszakítom a sötét éjszaka éteri anyagát, ordítok és toporzékolok, tépek és vonaglok, velőm minden átkozott kicsiny atomját ezer felé robbantom, a hangom egy dühös fájdalom, megremegnek az öreg falak, én magam is megsüketülök tőle.
Egy koppanás kimarad. Váratlanul megállnak a cipők. Meghallotta?
Megáll az idő is, egyetlen piciny, kicsiny kis boldogságos tömör és sűrű pillanatra, fullasztó, zavaros, éppúgy, ahogyan képzeltem, eddig százszor és ezerszer, de nem látom a köveket, mert a lényem elpattant, mint egy buborék, már csak az atomok közötti térben létezik, energia már csupán, nincs szem, ami láthatná, nincs cipő, nincs láb, nincs lélek, csak a boldogság, beteljesülés! Megérkeztem, megszűntem, elillantam, a dühödt üvöltés már csak visszhang valahol, a széttépett éjszakai éterben, ahol testet kapott, szárnyat, és elúszott, nem láttam hová, talán az ezüstös Hold fényébe.
Nem számít már mindez. A kopogás tovább folytatódik, éppolyan ütemben, mint eddig, a megállás egy pillanatnyi habozás volt csupán, elhanyagolható, említésre sem méltó, föl sem fogható, elhozta a beteljesülést, a megszűnést, beteljesedett az akarat.
A kockakövek sem számítanak, ha akartak, tovább mentek, ha akartak, megálltak, de nem nevetnek ki többé, nem táncolnak, nem kell néznem undorító csókjukat a cipővel, nem látok többé köpést és csikkeket, és nem szűnök meg többé a bérház kapujában. Most már maga vagyok az éter, már nem akarok többé, csak elillanok a boldogságos pillanatban.


A táncoló macskakövek többé nem gúnyolhatták a kopogós cipős árnyékát, aki egy éjszaka elillant Gül baba utcájának feketeségébe, és eltűnésének megmagyarázhatatlansága révén fojtogató rémületbe taszította a komisz cipőkhöz tartozó elmét.


+ 0
+ 0