vers
próza
vers
próza
A fény hangjai PDF Nyomtatás

Aske holdisten már levetette árnyék-gúnyáját, s átadta trónját Beaivinek, a napistennőnek, mikor Nilas az iskolába felé vezető ösvényen bandukolt.
Ahogy a közeledett a tavaszi napéjegyenlőség ideje, a fiú egyre többször állt meg, hogy magába szívja az erdő minden rezdülését: az elhaló hold sugarait pengető ágak hangját, a hóbagoly csillagarató tekintetét, a csermely lomha mormolását.
A legjobban azonban arra vágyott, hogy megpillanthassa a színpompás fátyolban tündöklő északi fényt, amely a hónapokig tartó sötétség után látogatta meg a vidéket, a legváratlanabb pillanatban borítva lángba az éjjeli eget. Eszébe jutott a kunyhójuk alatt lakó több száz esztendős boszorkány, a ravasz Sáráhkka, aki hajdan azt mesélte, a sarki fények tulajdonképpen az elhunytak szellemei, akik a tábortűz mellett vitatkoznak. Perlekedésük hangja azonban sok-sok év során csak egyszer csendül fel. Arra a szerencsés halandóra, aki hallhatja ezt a muzsikát, a szellemek szavát, örökké boldogság vár.
- Ha fülem csak egyszer elcsípné a fények zenéjét, megörökíteném képzeletemben és elénekelném a többieknek.
Egyik este, mikor a tisztásra ért, egyszerre ott táncolt, kergetőzött előtte a megannyi smaragdban és karmazsinban fürdő húr! Ám a látvány némajátékként kápráztatta el. Sem hang, sem zene nem kísérte, hiába állt ott egész este és még sok-sok éjszakán át. A kacér árny-tündérek egy végtelenbe ívelő pályán korcsolyáztak.
Nilast egyre szenvedélyesebben foglalkoztatta az ezernyi fénynyaláb, amelyek álmait horgolták, és amikor leckéjét írta, függönyként omlottak le, s takarták el a betűket. Ahogy az évek tovaszálltak, már semmi más nem érdekelte: hűségesen várta a tünékeny jelenség jöttét, ám az minden alkalommal hangtalanul szántotta az eget.
Szülőfalujából lassan minden szomszéd és ismerős elköltözött, szülei elváltak, és barátai idegen városokban keresték boldogulásukat. Osztálytársai gyerekei felnőttek és csak ritkán látogattak haza.
Amikor egy napon az első ezüst szálak megjelentek Nilas halántékán, úgy tűnt, most végre valahára hallhatja és kottába zárhatja a várva várt csodát. Ismét bíbor és zöld árnyak legelték az eget a dérlepte rét fölött. A friss márciusi levegő egy tisztán hallható dallamot formált: a vénséges boszorkány megfáradt hangját idézte. A következő pillanatban azonban a pompás fényjáték szürkén kígyózó köddé alakult, majd lassan a semmibe tűnt az öregember álmélkodó szemei előtt. A fenséges dallam kusza suttogássá ért: a húga, anyukája, rokonai, barátai, majd egykori iskolatársai rég elfeledett hangjai feleseltek egymással a sötétben.


+ 0
+ 0