Gyász |
Az öltöztető már elment, a tükörképe még mindig félkész sminkben, magabiztosan mosolygott, miközben ő már lehajtott fejjel bámult maga elé. Az Amazonas deltáját figyelte, már kívülről fújta. Sao Paolo után kezd ágakra bomlani, kis szigeteket alkot - az ott a macapá-i ág, ott távolabb pedig a marajo-i öböl. Gyerekként a világatlasz volt a bibliája, bár azt is tudta, hogy a torkolat képe viszonylag gyorsan változik, és ma már biztosan másmilyen. Végre rájött, hogy a visszereket nézi a combján. Elgörbült a szája, de aztán melegség öntötte el: lám a kétségbeejtő dolgokban is képes meglátni a szépséget. Nem jellemző a szakmájában. Felpillantott, visszamosolygott a tükörképére. Hirtelen úgy érezte, az egész öltöző zuhanni kezd, őt pedig feldobja a levegőbe a zéró gravitáció. Pedig már hónapok óta nem jött rá a happáré. Tudta mi jön, mégis úgy szakadt rá a valóság, mint egy vödör jeges trágyalé, másodpercekbe telt, mire eszébe jutott levegőt venni. Farkasszemet nézett a tükörrel. Igen, súlytalan vagyok, egzisztenciális csőd vagyok, modern ember problémája vagyok, midlife crisis vagyok. Megbeszéltük már nem egyszer, szöszi, világos, nem kell pszichiáter. Jaaj, az a kurva elemző tekintet. Hogy ki is vagyok én, mi? Ki vagyok? Még mindig gőzöm sincs, hagyjál már. Ez nem, ez biztos nem, meg te sem, tükörpicsa. Felállt és hátrálni kezdett. Ez nem lehetek én. Nem ezt akartam, ez nem lehet, nem lehet! Kérem…! Csináljuk vissza (most mit bőgsz?), csapó még egyszer, felvétel, gyerekkor, szobajelenet. Így mondta a doki, nem? Mehet? Oké. Ülök a hokedlin, előttem kis tálkában jó meleg kakaó, kalács ázik benne, a héja a legfinomabb, valami rajzfilm megy. A napi gyermekrutin, ez az, nagy levegő, kifúj, beszív, anya mesél, hozzábújok, apa sehol, mindegy, elandalít. Ez az, jól van, jó kislány. Érzed már a súlyod? Hah, van mit. Nyomsz a latban, és akkor még finom voltam. Na, préselődj vissza a székedbe. Na itt álljunk meg! Hagyjuk már a gyerekkort! Mégis mire fel ez a nagy önsajnálat? Töröld már meg a pofádat! Vagyok, aki vagyok. Én vagyok én, meg te is ott a tükörben. Dolgozó nő, nem? Szeretem is csinálni, mondj már valakit a környezetből, aki ezt elmondhatja magáról? A Marcsi? Az epét hány, ha be kell jönni, a Homonyi Évi meg rühell mindenkit, és még büszke is rá. A művésznők. Mi már megint ez a kishitűség? He, szöszi, ne nézzél már úgy, mint akit lehánytak! Kitől látsz ilyen elkötelezettséget, ilyen alázatot? Imádod a kamerát és a kamera imád téged, akkor kezd élni a jelenet, ha te belibbensz. És ez nem könnyű műfaj, nem a mainstream. Nem vattacukor, meg limonádé, nem háttérzaj a sütihez meg a teához. De tényleg! Kire legyek féltékeny? Azokra a bájolgó kis libákra, akik azt hiszik, ha fiatalok, szépek és gondolkodás nélkül elfogadják azt amit a rendező a szájukba tol, akkor máris sztárok lesznek? Művészet, műhelymunka – mond ez még valamit? Amikor közösen, vért izzadva igyekszünk bemutatni az emberi természetet a maga teljes mélységében? A legősibb mozgatórugókat, vágyakat és titkokat. Alantas és fenséges ösztönöket? Obszcenitást, kifinomultságot, szeretetet és odaadást? Persze a nagyközönség sík hülye ehhez, folyton az a szöveg, hogy ebben ugyan mi a művészet, de hát ki nem okádja le magasról a nagyközönséget. Amíg van annyi hozzáértő ínyenc, hogy eltartson, addig csináljuk, és ennyi, befejeztem, nem akarok erről hallani többet. Majd még itt mentegetőzőm. Kurva, beteg világ! Hátrafésülte szőkén csillogó haját, kis alapozót vitt fel az arcára. Azért még mindig szép vagyok. Van néhány hurkám a derekamnál, meg visszeres a lábam, de mindegy, úgyis az arc meg a szem a fontos. Ha a szem él, akkor nem veszíthetsz. Elmosolyodott. Szép Ilonkám. Jó, rendben, nem akarok én irigykedni. Semmi bajom nekem senkivel. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Ha arra van igény, hát csinálják, csak könyörgöm, ne nézzenek le folyamatosan. Én csak ezt utálom, léci hagyjuk élni egymást. Ez miért csak nekem megy, áhh, mindegy. Huhh…gyönyörű az arcod, milyen csodás kontrasztot ad a durvább jeleneteknek. Az éteri szépség és a föld ízű rögvalóság. A bukott angyal alászáll… Ha látnák… Hogy, mi van itt belül. Úgy megmutatnám. Csak nem jött be. Pedig szeretnék rendezni. Talán hülyeség feladni. Olyan képek vannak az agyamban, amikre szerintem még nem is gondolt senki. Érzem, hogy kurva nagy dolgokat tudnék csinálni, talán nem néznék meg sokan,de aki számít az igen. És legalább letettem valamit az asztalra. Szarok a hírnévre, nekem ne nyalják a seggem! Csak jólesne pár elismerő szó azoktól, akik most átnéznek rajtam. Szánalmas, tudom, de jólesne. Nem valami totál elvont cuccra gondolok, a lila ködöt meghagyom másnak. Egy kis bizarr, egy kis kizökkentés, csipetnyi Pasolini egy ujjnyi David Lynch, meg pár jóféle csavar de úgy hogy bárki át tudja élni, meg jusson el A-ból B-be. Jó, oké, a bárki alatt az erre fogékonyakat értem. Nekem sose volt gáz az igényes meg a kommersz keverése, imádok Star Wars pólóban Tarkovszkijt bámulni.
Álmoskásan indult el a felvételi szobába, Tündike kávéval várta. Mindenki köszönt és mosolygott, pedig már fáradtak voltak. A hangosító rákacsintott, az operatőr pacsira nyújtotta kezét. Ő is mosolygott, helye volt a világban. Egy hófehér baldachinos ágyra kellett lefeküdnie a szoba közepén. Kényelmes volt, szeretett világos színekkel dolgozni. Látta, hogy rendező unottan piszkálta az orrát, és arra gondolt, ez a jelenet se fogja még csak megközelíteni sem az ő vízióját. Egy pillanatra satuba fogta a gyomrát a kétely, hogy van-e mindennek értelme, és nem kéne-e mégis kisétálnia a szobából. Végül is lehetne titkárnő is. Behunyta a szemét, próbálta magát elképzelni titkárnőként, de nem sikerült. Udvarias férfimormogást hallott a közelből. Szia Samu – felelte csukott szemmel mosolyogva, de már máshol járt. Bowman vagyok - jutott eszébe az Űrodüsszea – Által megyek a féreglyukon. Narancsszínű izzást érzett a szemhéján át, lassan kinyitotta a szemét, pislákolt a nagy világosságtól. Aztán egy vaskos, meztelen férfiülep közeledett a feje felé, Halálcsillagként takarta el a fényt, a szőrszálak enyhén meglebbentek a szélgép fuvallatától. Ez is jó volt, utálta a férfi szőrtelenítést. Samu érti, hogy miről van itt szó. Ahogy nyíló rózsával az arca fölé ért, kéjes mosolya ismét fényben fürdött, szeme csillogása glóriaként vette körbe, ahogyan engedelmesen kitátotta a száját. + 0 + 0 |