vers
próza
vers
próza
Ami fontos PDF Nyomtatás

A nyomás növekszik bennem. A szívem ugrál a mellkasomban. A ruha megnehezíti a lépést, a cipőről meg ne is beszéljünk!
Több száz ember fordult hátra mikor meghallották a cipőm koppanását az ajtóban. Úgy bámultak rám, mintha egy leprás jelenne meg közöttük.
Azt figyelik, hogy mikor bukok el. Most is rólam pletykálnak. Igen, nem telt drágább csokorra. Igen, a fátylat is leejtették. Tudom, én ezt mind tudom!
Apró lépéseket teszek. Nem merek hirtelen mozdulni. Az oltár előtt álló pap mereven bámul rám, ami felfokozta bennem a menekülési ingert. A zene, aminek dallamosan lágynak kellett volna lennie, ricsajként hangzott.
Mély levegő! Mindjárt vége!
De ez nem így volt. Mintha mindenki távolodott volna, viszont a sugdolózásuk egyre hangosabb volt.
Legyen már vége!
Megpróbálta másra koncentrálni. Rá. De ő is remegett és bizonytalan volt.
Hogy történhetett ez? Én nem így akartam. Csendben, békésen. Ehelyett azon kattog az agyam, hogy a több száz vendég, akiknek csak a negyedét ismerem, ítélkezik a ruhaválasztás miatt, vagy éppen azért, mert gömbölyödik a pocakom.
A kezem önkénytelenül is levándorolt a kis domborulatra és a szívem megtelt boldogsággal.
Csak Te vagy nekem - súgtam halkan és reméltem meghallja - Sajnálom, hogy ki kell, tegyelek ennek.
A hideg rázott, ahogy közeledtem és közben kivert a víz.
Istenem, még a sminkem is lefolyik rólam.
Kaptam egy mosolyt tőle, de ez sem segített. Abban a helyzetben csak magamra számíthattam.
Basszus, majdnem felbuktam a lépcsőnél. Remélem, senki nem vette észre. Kit hülyítek? Biztosan észrevették, azért nevetnek a kezük mögött.
A kezemért nyúl és összefonja az ujjait az enyémekkel. De olyan nedves a keze, hogy majdnem kicsúszott a tenyerem a szorításából.
A parton ismerkedtem meg vele. Igazi, nyári kalandnak indult. Egy olyan, ami nem jár kötelezettségekkel, haraggal és féltékenykedéssel. Csak szórakozni akartunk. Semmi nagyratörő érzelmek, végtelen szerelem és efféle badarság, amit a tini könyvek írói találtak ki. Csakhogy egy felelőtlen pillanatunkban, amit a rengeteg alkoholnak köszönhettünk, nem vigyáztunk.
Eleinte tiltakoztam ellene, de aztán a szívemhez nőtt és semmiért nem váltam volna meg Tőle. Csakhogy a konzervatív szüleim nem engedték volna meg, hogy egyedül neveljem Őt, ezért belekényszerítették az izzadó tenyerű partneremet ebbe az egész hülyeségbe.
A csokrot odaadtam a tanúmnak, mert a jobb kezemmel érezni akartam Őt. Ott Isten előtt fel akartam vállalni azt a hatalmas szeretetet, amit érzek az én kis parányi kis emberem iránt. Elvégre én nem a sok nyállal csókoló fiúval - merthogy nem férfi volt az biztos, pedig már a harminchoz közeledett - kötöttem örök szövetséget, hanem valaki egészen mással, akinek még fogalma sincs a világról.
Ha megszületsz, elhalmozlak majd mindennel - küldtem Neki a gondolatot -, és ígérem, elköltözünk majd ettől a csúnya bácsitól.
Megszoktam már, hogy beszélek Hozzá, pedig ő még nem is hallhat.
A szertartás elkezdődött. A merev, katolikus pap mogorván nézett rám és a hasamra, de engem nem érdekelt. Egyszerűen szabadulni akartam a pokolból. A kötelező köröket lefutotta, és már csak az Akarom szót várta tőlünk. Legszívesebben én benyögtem volna, hogy bekaphatjátok a...., de nem ellenkezhettem, mert a szüleim elvették volna a kisbabát arra hivatkozva, hogy nem vagyok beszámítható.
Pedig, ez nem igaz! Már mindent elterveztem, ha kell, két műszakot vállalok, és addig dolgozok, amíg bírok.
- Hölgyem! - szólt a pap türelmetlenül.
- Ja, igen. Akarom.
Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam ki a szabadra, hogy végre levegőhöz jussak.
- Elég furán nézel ki.
- Kösz. Nem éppen ezt vártam a férjemtől.
Felszisszent. - Férj, mi? Attól, hogy most csaptunk egy nagy bulit, semmi nem fog megváltozni.
- Ezzel tisztában vagyok.
- Bulizni fogok járni, és lányokkal fogok találkozni.
- Nem érdekel.
- És ha megszületik a kis vakarcs...
- Na, jó, elég! Az nem fog érdekelni, ha részegen jössz haza és az sem, hogy nem alszunk egymás mellett. Sőt! Nekem az lenne a legjobb. De a kis babámról nem beszélhetsz így.
A hangosodó beszélgetésünkkel felhívtuk magunkra a figyelmet, ezért mosolyogva közelebb húzódtunk, mintha minden rendben lenne.
Egy velem egykorú lány lépett oda hozzánk. A nyakába borult, viccelődött vele, majd végignézett rajtam.
- Jaj, drágám! Olyan gyönyörű vagy! Az a mázlid, hogy még nem látszik annyira a hasad. Biztos, hogy boldogok lesztek.
A színjáték. Ezt utáltam a legjobban, a barátaiban. Utáltak engem, mégis tették a jót.
- Nem sokáig kell őket elviselned - suttogtam.
Jöttek az újabb gratulációk és az ajándékok, de én már nagyon vágytam az ágyamba, hogy elfelejtsem a borzalmakat és hogy egyedül legyek azzal az egy személlyel, akit igazán szeretek.


+ 9
+ 1