– Papa! – kiáltotta egy öt év körüli, aranyszőke kisfiú egy hatalmas, gyermekien őszinte mosollyal, és rohanni kezdett egy magas, feketehajú, harmincöt év körüli férfi karjai közé. – Annyira jó, hogy itt vagy! – Szervusz, kisfiam! – mosolygott a kisfiára egy keserédes árnyalattal a szája szegletében a férfi, és erősen magához szorította őt. – Nagyon hiányoztál! – Te is nekem, papa! Haza jössz velem? – Nem, kincsem, nem lehet. Ma nem. – De olyan rég voltál otthon papa. Miért nem jössz? – durcáskodott a kicsi. – Tudom, kicsikém, tudom, de a mama nem örülne neki, ha haza kísérnélek. És arról sem szabad neki beszélned, hogy mi ma találkoztunk! Ez legyen a mi közös, fiús titkunk, oké? – Oh, hát persze! Én nagyon jól tudok ám titkot tartani papa. Lakat a számon! – mosolyodott el a kisfiú, és a száját szorosan összezárva úgy tett, mintha lelakatolná az ajkait, és eldobná az azt nyitó kulcsokat jó messzire. Az apuka meghatódva kisfia lelkességén, végigsimított a kis okos, szőke fején. – Cserkész becsszóra? – Cserkész becsszóra! – Akkor, viszont – állt fel a férfi tettetett jókedvvel – sétáljunk egyet, amíg a mama meg nem érkezik! – Rendben – fogta meg szeretett papája kezét a fiú, és elindult vele egy játszótér felé. – Elmeséled közben, hogy merre utaztál? A mama azt mondta, hogy bejártad az egész világot, azért nem voltál velünk az előző hónapokban. – A mama… – kezdett volna bele a pillanatnyi meglepődés után az apuka, de inkább nyelt egyet, és máshogy folytatta. – A mamád igazat mondott. Sokfelé utaztam. Képzeld, voltam Európában is! Franciaországban és Németországban. – Húúú, akkor láttad az Eiffel-tornyot is? – Igen, láttam azt is. – És, mit láttál még papa? – Én… Inkább mesélj te, nagyfiú! Mi jót csináltál, amíg távol voltam? – Hát, sokat rajzoltam és lovagoltam, mert a mama új barátjának van sok lova, és voltam kirándulni is a mama új barátjával, és képzeld, voltam vidámparkban, és készítettem egy hatalmas repülőt, kék szárnyakkal, és… A férfi elgondolkodva, egy fojtogató gombóccal a torkában figyelte az apró fiúcskát, a szavaira nem is igazán figyelt. Hiányzott neki rettenetesen, annak ellenére, hogy nem ő volt a vérszerinti apja. Az anyja megcsalta őt öt évvel ezelőtt, amíg üzleti úton volt Georgiában. Persze ez csak három hónappal ezelőtt került napvilágra, amikor megjelent a biológiai apa, aki a kisfiú nevezetében a „mama új barátja”. Rettegéssel töltötte el a tudat, hogy a fia, az ő egyetlen kisfia, egyszer majd nem őt szólítja apának, hanem azt az idegent. – Papa, jól vagy? – húzogatja meg a férfi kabátjának az ujját a kisfiú aggódva. – Nem is figyeltél arra, amit mondtam! – Ne butáskodj, kisfiam, persze, hogy figyeltem! Csak éppen azon gondolkodtam, hogyan is adjam át neked az én titkos ajándékomat! – Ajándék? – kiáltott fel pajkosan a kisgyermek. – Aha! – Milyen ajándék? Naaa, papa! Áruld el! – noszogatta az édesapját. – Csak akkor, ha megígéred, hogy leszel olyan jó fiú, és csak akkor bontod ki, amikor lefekszel aludni, és nem szólsz a mamának! – Megígérem! Tudod, papa, jól tudok titkot tartani! – Hát, hogyne tudnám! – csipkedte meg kedvesen a fia arcát, és újra megfogta a kezét. – Most viszont gyere, kincsem, mert a mama hamarosan itt lesz. Mérges lesz, ha nem várod a szokott helyen, és nekem is indulnom kell. – Muszáj? – Igen, kisfiam, muszáj. – És majd visszajössz hozzám? – Hát, persze! – Szeretlek papa! – mondta a kisfiú, majd az apja karjaiba fészkelte magát, hogy két, cuppanós puszit nyomjon az arca két oldalára. – Én is szeretlek, kisfiam! Én is szeretlek…
– Maaamaaa! Hol vagy? – kiáltott játékosan a szőke kisfiú, az édesanyja után kutatva. – Itt vagyok a fürdőszobában, kicsikém! Mindjárt jövök. Addig döntsd el, hogy ma este, melyik mesét szeretnéd hallani! – Mama, ma nem szeretnék mesét. Nagyon fáradt vagyok. Sokat fociztam Toddal és Aliciával – hazudott a kisfiú életében először a mamájának, és érezte, hogy valami rossz érzés belülről szorongatja a szívét. Tudta, hogy rosszat tesz, de azzal is tisztában volt, hogyha elalszik, akkor nem tudja bevenni a bájitalt, amely az apukája cetlije szerint szárnyakat ad neki, és egy látogatót hoz el a szobájába. – Rendben, nagyfiú – mosolyodott el az anyukája, semmit sem gyanítva –, de azért egy puszit sem kapok? – Dehogynem! – kiáltott nevetve a kisfiú, majd átölelve a nő nyakát, összevissza puszilgatta az arcát. – Szeretlek! – Én is szeretlek, kicsikém! Aludj jól! – Szép álmokat! – Neked is!
***
A kisfiú izgatottan csomagolta ki a fóliából a pirosas üveget, és habozás nélkül kiitta a tartalmát. Kicsit szédült a bájitaltól, emellett a torkában maró fájdalmat érzett, de ő csak papájára gondolt kitartóan és a szavaira. Repülni fog, és lesz egy látogatója. Pár perc elteltével a fejét rettenetesen nehéznek érezte, de az aggodalmát elnyomta az öröm, hisz’ megérkezett a látogatója, akit annyira várt. Bár nem a papája jött, ahogy titokban remélte, mégis örült a nem mindennapi vendégnek, aki magas volt, fényes és lenyűgöző a hatalmas, fekete szárnyaival. – Apukám mondta, hogy el fogsz jönni hozzám. Hogy hívnak téged, és honnan ismered a papámat? – Tudom, gyermekem. A nevem, és az, hogy honnan ismerem a papádat, nem olyan fontos – mosolygott barátságosan a kisgyermekre az angyal. – Annyira gyönyörű vagy! Megfoghatom a szárnyaidat? – Igen, ha nagyon szeretnéd. – Tényleg szabad? – Tényleg szabad. – És nem fog fájni neked, ha én hozzáérek? – Nem, nem fog.
Az angyal végtelen fájdalommal a tekintetében leguggolt a kisfiú elé, és engedte, hogy az apró kezecskéivel a tollakon a kedve szerint cirkáljon. – Nagyon szép szárnyaid vannak! Annyira nagyok és puhák. – Ha szeretnéd, neked is lehet két szép szárnyad. Fehéreket kapnál. Tudod, nagyon magasra repülhetnél velük. – Fel a felhők fölé? – a kisfiú szeme izgatottan csillogott, hiszen az apukájának tényleg igaza volt,valóban szárnyakat ad neki ez a bájital. Végtelen boldogság és szeretet költözött a szívébe, ahogy az apukájára gondolt, és az új, fehér szárnyaira. – Ahová csak szeretnéd. Bárhová elrepülhetsz majd! – És a mama nem fog ezért haragudni? – A mamád örülni fog a szárnyaidnak. Te leszel az ő angyalkája. – És te adod nekem a szárnyakat? – Igen, csak velem kell jönnöd oda, a fényes kapun túlra. Ott odaadom neked az új, fehér szárnyacskáidat. – Oké. De megígéred nekem, hogy elrepülsz velem a felhőkön túlra? – Igen, megígérem, Angyalom – simogatta meg a kisfiú arcát a fekete szárnyú angyal, és a karjai közé zárta óvón, apaian, mintha a legdrágább kincse volna. A kisfiú őszintén, szívből jövően elmosolyodott, majd elfészkelte magát az angyal erős karjaiban. Apró kezecskéjével megcirógatta az állát, ahogy az övét szokta a mama. Az angyal betakarta a kisfiút meleg szárnyaival, és egy csókot lehelt az arcára, az orrára és a homlokára. Elindultak egymásba kapaszkodva a fényesség felé.
A kisfiút reggelre holtan találták, az arcán egy boldog mosollyal, a kezei között egy fekete tollpihével. Úgy nézett ki, mintha a legszebb álmát aludta volna.
2013. február 24.
+ 1 + 0 |