Az igazi önzetlenség |
Emlékszem, mikor még kisgyermek voltam, és nem tudtam, mi is a karácsony lényege valójában. Ma már tudom, és ezt részben nagymamámnak, de legfőképpen egy idős, hajléktalan hölgynek köszönhetem. A nagymamám nagyon mély érzésű asszony volt, és rendíthetetlenül hitt Istenben. Én kevésbé. Ő, amikor csak tehette, templomba járt, vagy otthon, az ágya mellett térdepelve, összekulcsolt kezekkel imádkozott. Mindig hallottam, hogy mormol valamit, és egyszer, gyermeki kíváncsiságom lévén meghallgattam, miről beszélget olyan megszállottan. Megható volt, és büszkeséggel töltött el, mikor az egész imádságában a család, a szegények, és a betegségben szenvedő emberek kaptak helyet. Magának soha nem kért semmit. Minden vasárnap elkísértem őt a templomba, igaz, ő katolikus volt, én református. De nem ez számított. Ott voltam vele, és ez örömet szerzett neki. Karácsony estéjén is így volt ez. Miután a mise véget ért, a templom előtt minden ismerős és rokon egymással beszélgetett. És mit tesz egy gyermek, amikor a felnőttek felnőttesen beszélgetnek a felnőttes témáikról? Körülnéz, hátha lát valami érdekeset, vagy esetleg valamit, amin tekintetét nyugtathatja. Felfigyeltem egy síró asszonyra. Kezeiben virágot tartott. Látszott rajta, hogy nincs mit ennie, és nincs hol laknia. Ajkai kicserepesedtek, arca sápadt, beesett volt. Szinte teljesen átfagyott. A távozó embereknek osztogatta a virágot. Volt, aki hidegen elutasította, volt, aki elfogadta, de senki sem kérdezte meg tőle, miért is sír. Nagymamám észrevette, hogy valamit nagyon mereven nézek. Nem is hallottam, mikor szólt, csak azt vettem észre, mikor gyengéden megsimította a fejem, majd kezeit a vállamra téve leguggolt mellém. + 6 + 2 |