vers
próza
vers
próza
A telefon PDF Nyomtatás

Jan sokáig nézte tenyerében a gyógyszereket, elméje tiszta volt, gondolatai zaklatottak. Érezte karján a tavaszi Nap melegét, apró fénycsóva próbálta őt életre simogatni a hézagosan lehúzott ablakredőnyön át. De már hiába. Bevette szájába a sok apró, vakítóan fehér tablettát, ivott rá egy nagy pohár vizet, és várt.
Várta az elmúlás boldogtalan, fájó pillanatát, várta az enyhet adó megsemmisülést. Karja erőtlenül, gyengén hullott le teste mellett a földre, mint egy kósza, őszi, rozsdás falevél.
Szüleire gondolt, kikkel most majd újra találkozhat, és Inésre. Ha tudná most mit tett, biztosan ide rohanna hozzá, és újra csak az övé lenne, és megint boldogan ölelnék szorosan egymást, mint nem olyan régen. Hogy szerette őt, mennyire! Rajongásig imádta azt a nőt, szíve minden dobbanása neki, érte zakatolt fáradhatatlanul.
Megcsörrent a telefon. Jan hagyta, had csilingeljen, nem érzett már elég erőt és kedvet sem magában ahhoz, hogy felvegye. Minek? Már úgyis mindegy! Talán csak 2-3 perc, talán fél óra még az élet, és a függöny legördül véglegesen.
Egy dallam jutott eszébe. Sokat játszotta a zenekarral, szerették a nézők hallgatni. Lassan dúdolni kezdet a szomorú ritmust, ujjai önkéntelenül mozdultak a láthatatlan húrokon. Tam-tam-tatatam…
Mindig is szerette a zenét, felszabadította, általa megnyílott a lelke. Öt éves korában kapta az első hegedűjét, apró ujjaival csak pengette, mint egy gitárt. Szülei nevettek vidám bohóckodásán a tücsökciripelős nyári estéken. Élt ebben a Varsó melletti kis faluban egy öreg katona, aki a régi háborús időkben hegedűjével próbálta enyhíteni sorstársai nyomorát. Amikor játszott, az emberek szíve megnyugvást talált, az édesbús dallamok hazarepítették őket gondolatban családjaikhoz, szeretteikhez, boldogságos öleléseket élhettek át képzeletben az állomáshelyük ridegségében.
Jant ez az öreg katona kezdte el tanítani, lelkesen segítette, bíztatta őt, átadva a zenére oly fogékony gyermeknek minden tudását és szeretetét, ami a zenéhez, a hangszerhez fűzte. Most ő is eszébe jutott, Mateusz bácsi, békességgel töltötte el, hogy nemsokára ismét együtt fognak játszani, megríkatják odaát az angyalokat! De jó is lesz! Újra érezheti ujjai között a féltve őrzött hegedűjét!
Hiánya űrt hagyott benne, fájó magányt. A lakkozott fa simasága, a húrok csilingelő hangja, a gyanta illata a vonón. Amikor letette a hegedűt a zálogház pultjára, a tenyere izzadt, lábai remegtek, hang nem jött ki a torkán. A hosszú hajú, csapzott szakállas férfi 2000 frankot adott érte, annyi pénzt, amennyi pont kisegítette őt a bajból.
Mióta Inés elment, nem találta a helyét. Hanyagolt mindent és mindenkit, nem fizette be a csekkeket, nem rendezte hónapok óta a lakbért, elmaradt a zenekari próbákról. A letargia lassan, némán magába zárta. Nem volt ereje az egyre fájóbb ölelésből szabadulni, segítséget senkitől sem kért. Szíve érzékeny és sebezhető volt, kapcsolatokat nehezen alakított ki. Csak a zenében volt képes önmaga lenni, tehetségében tudott csak kibontakozni.
Inést gyakran felhívta, könyörgött neki, kérte, várta, de ő már nem jött. Alig néhány napja tudta meg, hogy a lány elköltözött Párizsból. Semmi nincs jól, sehogy nincs jól! – Mondogatta folyton magában. Világhírű művész lehetne, lábai előtt heverne Európa, zárt ajtók nyílnának meg neki a gazdagság, fényűzés világában!
Persze tudta mindez csak álom! Az a néhány fellépése apró kultúrházak kopott színpadán nem a megálmodott karrier! Össze kell gyűrni az álmokat, mint egy elrontott papírlapot, és eldobni a sarokba! Ahogy az életet is! Az sem kell, ha már nem ad örömöt, csak fájdalmat, amit a szív nem bír, nem tud elviselni.
A telefon csörgése megszűnt, bekapcsolt a hangrögzítő. Kellemes női hang szólalt meg: „Üdvözlöm, Jan! Nemrég találkoztunk egy koncertje után, Nado Chloé vagyok, a Hector Berlioz hangversenyirodából. Szerződést ajánlanánk önnek 5000 frankkal és egy európai turnéval. A koncertsorozat nyáron lenne Franciaországon kívül Spanyolországban, Olaszországban és Németországban. Gondolkodjon rajta, pár nap múlva ismét felhívom, és megbeszéljük mit döntött. Ha nem veszi tolakodásnak, meghívnám egy vacsorára…hozzám!”
Jannal forogni kezdett a szoba. Turné? 5000 frank? Szerződés? Vacsora? Tudta, ha most elalszik, vége mindennek! Nincs többé ébredés, megszűnik az élet.
Erőtlen kezével a telefonért nyúlt, és megpróbált tárcsázni.
-Halló… Rue Médéric 53. …Kérem…Segítsenek!...


+ 1
+ 0