vers
próza
vers
próza
Vágtató felhők PDF Nyomtatás

A távoli dombtetők felett hófelhők gyülekeznek, csapatosan vonulnak a lidércködben úszó völgy felé. A kis falu álmosan pislog a közelgő havazásra, csak a kandeláberek fénye reszket itt-ott didergőn. A kihalt utcasor egyik házának ablakán még nem húzták le a redőnyöket, a nyitott kertkaput az erősödő szél mohón csapkodja. Fény sehol sem világít odabentről, a tűz puha duruzsolását sem lehet hallani a kályha kormos torkából. Sötét homályba veszik minden, csupán az ablakpárkányon gubbasztó macska szeme világít olyankor, ha a felhők mögül cinkosan rápislant a fakó Hold.
Némán alszik az udvar. A mohával benőtt régi kerekes kút vize csendesen csobogva ringatja álomba maga mellett az itatót, már nem neszez a padlásajtó mögött az egér sem, a kutya is elvackolta magát jó mélyen az ütött-kopott ólban. Csak az istállóból hallani időnként egy-egy elhaló, fáradt sóhajt.
A koszos szalma között beteg ló fekszik. Az omladozó falakból a dohos penész szaga szúr, a kantár, a zabla mind a nyirkos földön hevernek, a rácsos ablak törött üvegén keresztül ki-be futkároz a kósza szél. Felhő sötét színe megfakult, lábait erőtlenül tartja maga alatt, s ahogy kinéz az ajtón a kopasz körtefa ágain át az égre, mintha minden hófelleg vágtató lóként hozzá nyargalna.
„Hej, azok voltak csak a szép idők!” - Gondol vissza a régmúltra merengőn. - „Csikó korom gondtalan mindennapjai! Szerettem azt a ménest, ahol anyám a világra hozott, sosem látott tarka mező, békesség ölelt ott körbe minket! Korán vittek el ebből a biztonságot adó menedékből. Szűk kalodába zárva sokáig utaztam, hegyes-völgyes tájak sűrűn váltakoztak könnyes szemeim előtt. Nem tudtam hová visznek, nem tudtam miért, a bizonytalanság nyugtalanná tett. Dörömböltem, rúgkapáltam patkóm minden erejével, de hiába. El kellett fogadnom a sorsom.
Alkonyodni látszott a skarlátos színű ég, mikor véget ért ez a gyötrelmes utazás. Boldogan ráztam, lobogtattam hosszú sörényem, futni lett volna kedvem, harapni a fű illatú levegőt! Egy nő és egy férfi jött oda hozzám, szemeik elégedetten csillogtak a halványuló nappali fényben. Ide vezettek, ebbe az istállóba, szalmát, friss vizet adtak, gondomat viselték ezután.”
Felhő gyorsan beletanult a rá váró feladatokba, gazdája naponta vitte a szántóföldre dolgozni magával. Összeismerkedett a ház többi állatával is, tyúkok, kacsák és egy kutya lett a társa. Gyorsan megbarátkozott mindenkivel, hiszen a ló társas lény, nem szeret egyedül lenni.

Gazdaasszonya mindig gondoskodón figyelt rá, bár nem sok időt tudott tölteni kedves lovával a gazdaság embert próbáló feladatai mellett. Felhő sajnálta, hogy csak rövid ideig vannak együtt, gazdája kevésbé törődött vele. Nagy, fekete gumicsizmáiban mogorván lépkedett az udvaron át, sosem lehetett tudni mikor mi jár az eszében. Bundást szinte mindig láncra kötve tartotta, aki ha gazdáját észrevette, farkát behúzva fordult is be az ócska kutyaól menedéket adó mélyébe. Felkavaró rossz emlékei minden porcikájában fájón égtek még.
A nagy házból esténként gyakran hallatszott ki hangos szó, csattogás, ilyenkor Bundás és Felhő lehúzott fülekkel némán figyeltek. Mindkettőjük bőre alá a nyugtalanság feszítő érzése költözött, mely ártó nyavalyaként félelmet szült beléjük.
Egy nyár végi pirkadaton fekete ruhás emberek érkeztek a házhoz, és magukkal vittek egy hosszú fadobozt. Többen is tartották, míg a házból kiértek vele. Felhő izgatottan figyelt ki az istálló ajtaján, szerette volna tudni mi történt, de nem értette. Ösztönei azt súgták neki, valami rossz, valami szomorú dolog zajlik ott bent. Ezen a napon nem jött ki hozzá a gazdaasszony megetetni, tiszta vizet adni, de gazdáját sem látta egészen estig. Egyedül jött haza, arcán bánat ült. Kihozott egy poharat, teli üveget a tornácra, szemeivel a távolba figyelt és nem mozdult. Hallgatta, ahogy az utolsó kóbor tücskök ciripelve siratják a nyár elmúló melegét a kert végi partoldalon. Rekedt hangjukat messze visszhangozta a csillagos éjszaka.
Ezután minden megváltozott. A férfi még inkább magába forduló lett, elmaradoztak a szomszédok, a régi barátok is mellőle, senkit nem engedett be magához, senkivel nem akart találkozni. Elhanyagolta a ház körüli teendőket is, legtöbbször csak ült a hűvös lugasban, és ivott sötétedésig. Az a néhány megmaradt szárnyas jószág, ami még az udvarban kapirgált, sovány bánatukban ők is egyre erőtlenebbek lettek.
Felhő már napok óta nem kapott friss szalmát és vizet, szeretett volna már ismét a mezőn vágtázni a színes, őszi napsütésben. Szabadságra vágyott a szűk istálló négy fala közül, lelke nehezen viselte ezt a folyamatos bezártságot.
Már a földön zizegtek a megcsontosodott falevelek maradványai, amikor egy napon ásót hozott elő az ember, és az udvar közepén forgatni kezdte vele a földet. A fagyos rögök nehezen fordultak ki, hogy mély árkot képezzenek, mégis sikerült egyre lejjebb utat vágnia a hegyes szerszám élének. Bundás bevackolta magát kutyaháza rejtekébe, onnan nézte vészjósló szemekkel napról napra, hogy mi történik. Felhő erőtlenül állt már reszkető lábain, beesett oldalai, kóros soványsága nagy teher lett számára.


Monoton kúsztak a napok a tél egyre sötétebb bugyraiba, mikor egy dércsípte reggelen rendőrautó állt meg a nyitott kiskapu előtt. A két járőr nyugodt léptekkel indult el a ház felé, majd megzörgették az egyik szobaablakot. Nem kaptak feleletet, így kicsit hangosabban ismét bekopogtak. A ház ura összehúzott szemöldökkel, barátságtalan arccal nyitott ajtót nekik.
- Jó napot, uram! – Kezdte az idősebb rendőr – Bejelentés érkezett hozzánk, miszerint az ön tulajdonában lévő állatok nem megfelelő körülmények között vannak tartva. Kérem, mutassa meg az udvart és az istállót! – Közölte határozottan a felszólítást.
A gazda döbbenten figyelt, hirtelen nem is értette mit mondanak neki. A bajsza alatt morogva kabátot vett fel, és elindult a két idegennel. A gazzal benőtt udvar fájdalmas sóhajjal köszöntötte a ház hívatlan vendégeit, még Bundás is kimerészkedett fakó reményekkel a szemében piszkos háza elé.
A járőrök benéztek az istállóba. Felhő a hideg földön feküdt, már nem bírták el a lábai, arcán néma gyötrelem tükröződött.
- Uram, ezt a hatalmas gödröt Ön ásta? – Kérdezte most a fiatalabb, magas rendőr.
- Igen, már vagy egy hetet készítem. – Felelte a gazda kimért hangon. – Beteg a ló. – Tette hozzá közömbösen.
A rendőr nem szólt rá semmit. Elindult az autója felé, majd beszélgetni kezdett valakivel a kocsiba szerelt rádióvevőn. Addig a másik férfi alaposan körbejárta a szegényes, gondozatlan udvart, ahol ijedten rebbentek szét a csirkék a lábai elől. Nem szeretik az idegent. Bundás lapított a sáros földön, nem morgott, nem vicsorgott, mint egy igazi házőrző, minden mozdulata simogatást, néhány jó szót remélt.
Rövid idő múlva egy fekete táskás férfi érkezett egy nagy piros autóval, a kezében bőr táskát tartott. Beszélt valamit a kapuban az idősebb rendőrrel, majd elindultak az udvaron át az istálló felé. Odament Felhő mellé, megtapogatta gyöngéden a hátát, elővett a táskájából néhány orvosi műszert, és megvizsgálta őt.
- Végelgyengülés. – Állapította meg a diagnózist. – A nem megfelelő állattartás, etetés és tisztántartás következtében a szervezete legyengült. A nyirkosság, a hideg tüdőgyulladást okozott nála, sürgősen el kell vinni őt innen.
A rendőr ismét a rádióvevőjéhez ment, segítséget hívott az orvosnak. Addig a társa a gazdához fordulva elmondta neki, hogy állatkínzás gyanúja miatt őrizetbe veszik őt. A férfi heves ellenkezése ellenére sem történt a döntésben változás, beültették a rendőrautóba, és elvitték.


A kutyáról leszedték a nehéz láncokat, melyek nyomai örök bélyegként a húsába nőttek, majd Felhőn próbáltak segíteni. Szeretett volna lábra állni, de nem volt hozzá elég ereje. Kapott gyógyszert, segítséget, gondoskodó, szerető kezeket, de úgy érezte, mindezt már későn. Szemei immár megnyugvással pislogtak a körötte álló emberekre, hallotta még ugyan őket, ahogy tanakodnak, próbálkoznak, de lelke már rég nem ott volt közöttük.
Puha, meleg szalma illatát érezte maga körül, mikor felnyitotta megfáradt szemeit. Nem tudta hol van. Lassan körbe nézett, majd megpróbált felállni. A tágas istálló ablakában ugribugri verebek csiviteltek szószátyárkodva, akik Felhő esetlen mozdulatait meglátva riadtan röppentek százfelé.
Felhő, miután ivott egy nagyot a friss vizéből, kidugta fejét a faajtón át, és bátortalanul kilesett. A hosszú istállóban tisztaságot, rendezettséget látott, és körülötte régi társait. Mind őt figyelték. Felhő izgatottan felkiáltott, mire minden ló hangos patkódobogással és nyerítéssel üdvözölte őt. Már csak ennyi hiányzott a gyógyulásához, lelke ismét boldog volt. Hazatért.


+ 0
+ 0