Bokáján, nehéz vasgolyót, viselő rab. Lassú szívén, a vér tántorogva még áthalad. Karja már elfáradt. Bilincs nyomai csuklóján. Mint hozzánőtt jelek, két karkötő hanyag karján. A falon? Pálcikák. Sorban állnak peckesen, Kínos múltnak, büszke végét ábrázolják a réseken. Az ablak, gyenge fényű lámpa. Erős, kopott rácsait a kor már rég megrágta. Napfény süt be, egy szála a sugárnak. A falra vetül, Árnyékot ad a rabnak. Nincs egyedül. Szürke barátja, a fal elől integet rá. A port eltakarja, az idő peckesen tartja testén magát. „Már nincs sok hátra!”- suttogja neki. Újabb látogatásra, a nap nyomát ma is a falra veti. Az árnyék némán ül, bólogat. Jó barátként, nyugtázza a hallottakat. Elmereng az álmon, ami egy bűnös szívéből fakad. Elmereng a messzi képen, mikor lesz majd belőle szabad? A rab néma szavai fülében ordítanak. Gyógyítva ezt a Nap, elveszi a sugarakat. Nyugovóra tér a rab, édes álom mosolyán. Alszik az árnyék is, nehéz idővel a homlokán.
+ 5 + 1 |