Eső terhet cipelnek felhők, és ahogy úsznak felettem el, csodálkozom, hogy megint az ősz, s megint a fák télre vetkeznek.
A csönd a földeken nagyra nő, vért cipel az alkonyi óra, minden, ami él csupasz, esendő, tajtékokat hajt szél a tóra.
Ismét egy tolvaj tél előttem, hordja éveim fogyó kincsét, baljós neszek búgnak köröttem, nem várom én, a hosszú estét.
Nézem, ahogy a varjak gyűlnek, s szedik mind, mi jelenből maradt, sápadt tollamból tinta cseppen, sötét folt, mely szívemből fakadt.
+ 9 + 1 |