Áll egy kunyhó a pusztában. Falairól festék kopog. Emléket őriz markában, Mint a kagylóba zárt homok.
Padlóján egy fakult fénykép, Rajta megsárgult illatok. Mintha lélegezne, él még A szépség, mit itt hagyott.
Szűrőn át süt be az árnyék, Táncolnak a poroszlopok. Némaság a dallamjáték, A tér keringőzik, forog.
Sánta légy a kis szobában, Törött tekintetű üveg, Átszállna rajta az árnyba, Hívják a bimbózó rügyek.
+ 0 + 0 |