A fasor mögött már nincsen semmi. Az aláaknázott mélység csendje nyögve nyeli a lebomló jelent, és a zuhanó homály tüdeje aprókat hörögve fuldoklik lent.
A fejlődésben megrekedt idő botjára támaszkodva elbiceg. Vissza se néz! A gnóm utód visít, mint odvába szorult, balfék férge, ha a lángnyelv sercegve közelít.
A kettéhasadt Föld kínjában nyög. Most vetél. Megnyílt combjai közül a magzat pályára tér, és kering a reinkarnálódott Nap körül. Gyenge teste Gaia ölében ring.
Emlőjét kínálja fel az új Hold. Stabil tutajt köt a kozmikus köd, hogy úsztassa az űrtenger vizén. Milliárd csillag éberen őrköd a fagyos égbolt végtelen tükrén.
Már fasor sincs. A déli félteke ismeretlen útját járva bolyong, az északi atomjaira hull, és mint szivárványszínű porkorong forog, még a vihar el nem csitul.
Érd, 2014. 03. 19.
+ 0 + 2 |