Az én illúzióm Nyomtatás

Csend volt a lelke mindennek,
Csak a szív pulzálása adott hangot hitemnek.
Zenét szőtt bennem ez a mese-éj,
A lépcső alján avanzsált eggyé minket a szenvedély.

Nem tudom miért fordítottad mégis más irányba karod,
Talán mert nem a nehéztüzérség bombázója vagyok.
Még az sem aggatható rám, hogy könnyű eset,
Ám hű zsoldosként harcoltam volna, ha élesítesz fegyvert nekem…

Ó kár, így érzéki csalódás maradtál csupán,
A lépcsőház ablakából utoljára néztem rád kuszán.
Minket az ég nem segített, tér-idő egyszerűen síkot vétett.
Az objektív valóságban ragadtam, már nem érzem, hogy élek.

(A beteljesülni látszó, de végül szertefoszló reményekről, vágyakról, érzésekről szól e költemény. A rózsaszín köd okozta illúzióvilágot s annak gyötrelmeit szeretném bemutatni a magam szubjektív szemszögéből.)


+ 3
+ 0