Utolsó alkony, végtelen éj… züllött porszemek tánca a csendben, siralomtájat süvít a szél, aranyló csillag néz szemembe. Fény-ajka csókol könnyet szívemre, reszkető lángban ölel a tél, csorogva létem hajnali vágya ablakon koppan, lelkemmel összeér. Búgó dallamok távoli halk zaja, monoton idő kattog a percben, nyöszörgő sóhajok haldokló angyala hálót feszít a fekete félelemben. Utolsó alkony, végtelen éj… dereng a hajnal, égben már a kéz, bíbor tengerében leányt szül a nappal, s kézen fogva ébredünk: én és a remény.
+ 2 + 0 |