Összetört álmokat és széttépett fényeket
repít az éjmocskos utcán a szelíd szél;
vak ablakokon át nem látok reményt.
Bűn s Magány gúnyosan nevet felém:
„Kiürült, kegyetlen, mit embernek hittél”

Meztelen vágyak, csupasz ábrándok
nyúzott testüket vonszolják halált
vágyó szívvel a szürke hidak alá;
az életet alkohollal köpik arcon,
és már nincs hiányzó boldogság.

Sugárzó, ifjú szívvel szétnézek ezen
az üres, fájdalom-kebelezte, komor
városon, könny szökik szemembe
és hideg bánat karolja át lelkemet,
mert látom, hogy mivé lett világom.

De néha, ha jő az eső, és elmos
mindent, amit látok, még hiszem,
hogy valahol világlik az a fény,
és tán a szelíd szél egy nap majd
egy mosoly emlékét sodorja felém.

+ 1

+ 1