Lantod, mit letettél, tán felveszi más, egy karakán törpe, vagy szelíd óriás, hisz ezerszer volt, és van rá jó alkalom, pátosszal pengetni borgőzös hajnalon, virtuális rabként, hurokban a neten, vagy virágzó mezőn csókokra éhesen. Valódi csókokra szerelem hevével, aminek tüzében reményünk nem ég el, nem ég el, csak fénylik (bár múltunk mostoha), elveszett vágyaink lángoló ostora mutatja az utat, s a húrok hangja száll, hűen hallgatja, ki az út mentén kaszál, hallgatja, s dalolja, ki dadog, ki hadar, aki e hazában, és szívében magyar…
S ha pihen is lantod, bennünk ott él a dal, kétszáz esztendősen lelked még fiatal.
(200 Arany c. pályázatra)
+ 1 + 0 |