bujkáló hold sötétet mélyít szellő rezdül mint hűs tenyér simogat hagyom álmodni tovább a dalokat tollam leteszem nem old nem békít
fekete vérű tintája cseppen pacából rajzol arcot kezet előhív rögtön az emlékezet gyorsul a dobbanás pilla rebben
könny gurul törékeny gyöngyök nem létező koporsón göröngyök koppannak mégis dobhártyámban minden puffanás egy-egy jajszó feltűnik az égi éles sarló fényt kaszál néma gyászban
de kettesben újrakezdjük kedves végig táncoljuk a szerelmet míg az iramot állod s bírom mert vágylak mint mannát a kezdetektől szeress forróbban hogy elégjünk bele együtt lángoljunk míg tart a zene ne rettegjünk magányba fordult jelentől
mi összetartozik egyedül gyenge feloldozásért könyörög egyre hitébe kapaszkodik s a reménybe hogy valóban ott áll az az angyal mutatja a helyes utat a karddal hogy elérhessek hozzád végre
- örök körforgásban csepp az egészbe
+ 0 + 3 |