Nézem, ahogy nőm táplálja gyermekem,
Bimbóján a tejjel szemben szivárog a jövő,
Mint időozmózis a jelen,
Áramlik az egykor-gradiens ellenében,
Sodorva érzést mi, magára ragaszt.
Félelmem leple alól, olykor kibújva,
Lesem az aktust, és szívfacsar,
Kérdése elönt, vajon meddig még?
Nem készülök halni, de mellőlem hamar,
Úgy pergett el barát, mint megannyi szem,
S a kalász lassan üres már,
Hová is legyek önmagam?

59 évesen, 5 hónapos gyermekem láttán megfogalmazódik a félsz, vajon mennyit enged a sors látni még belőle, mikor az élet ilyen gyalázatos. Vaknak kéne lenni vagy idiótának, hogy ne látná, tudná az ember az igazt, s csak az lenne számomra a vigasz, ha tudnám, hogy sokáig taníthatom majd, távol tartani magától az élet mocskait. Ehhez nekem is fel kellene tudnom lépni, legalább egy kőre, hogy a zagy ne rágja le lábam. Az egyensúly, ha vész, elvágódik az ember, és onnan abból a fuldoklásból, nincs már visszaút.

+ 3

+ 0