blockish
blockish
Kedd PDF Nyomtatás E-mail

Olyan kihalt volt a szürke macskaköves utca, mintha eljött volna a világvége. 1982 nyarán rég nem látott kánikula tombolt. Már hetek óta nem esett, megdőlt minden melegrekord. Csak néha söpört végig a forró júliusi szél a málló vakolatú falak között, keserű port kavarva maga előtt.
Az egyik oldalon emeletes bérház széles árnyéka nyújtott némi enyhülést. Az ablakokat bezárták a hőség miatt, a lehúzott redőnyök mint ráncos szemhéjak sorakoztak az épület sminknélküli arcán. Átellenben szegényes, földszintes hajlékok sorakoztak. A perzselő nap remegtette a levegőt a megkopott cseréptetők felett.
Egy kavicsot rugdostam, a padkát kértem fel csatártársnak. Egyszer belsővel, aztán csőrrel adtam pontos asszisztot. Közben mélyen elgondolkodtam, egy új íráson törtem a fejem, de semmi épkézláb ötletem nem akadt. Így elmélyülve és passzolgatva értem oda úticélomhoz, a kisváros egyetlen valamirevaló presszójához. A szakadt napernyő alatt háromlábú vasasztal és két rozsdáslábú szék várta, hogy végre vendég érkezzen. Nem egyszerű, betévedt turista voltam, minden áldott nap pontosan 12:15-kor ültem le kényelmetlen törzshelyemre. A valamikor kékre festett, hézagosan felcsavart, néhol már szálkás keresztlécek tökéletes ülőhelyet tartottak egyben. Nekem az volt. Itt születtek a kedvenc szavaim, mondataim. De nem most. Napok óta egy betűt sem írtam le.
Nagy kegyesen kijött a pult mögül a mindig fáradtnak tűnő pincérnő. Ötven körülinek saccoltam, de lehet, hogy csak negyven volt. Vagy éppen már hatvan. Nem tudtam eldönteni. Az arcán olyan ember- és világundor tükröződött, hogy kortalanná tette egész lényét. A kötelező felszolgáló-egyenruhát hordta nap mint nap. Magasszárú, fűzős gyógycipőt, fekete térdszoknyát, koszszürke kötényt, fehér blúzt. Ősz haját kontyba tekerte. Dús, szedetlen szemöldöke, mint Frida Kahlóé. Pengevékony száját soha nem láttam mosolyra derülni. Nyersen szólított meg, csak a fogai között sziszegve:
- 'Napot! Mit hozhatok?
Öt éve minden délutánomat itt töltöttem, kivéve a vasárnapokat. Pont öt éve. Mindössze két alkalomra emlékszem, mikor nem élvezhettem e remek kiszolgálást. Egyszer áramszünet miatt zárva tartott a bisztró, másodszor valami súlyos nyavalya tartott otthon. Ennyi. Csak két alkalom. Hetente hatszor itt. Hetente hatszor ugyanaz a rövid párbeszéd. 5×52×6-2. 1558 rövid és unalmas párbeszéd. És fogalmam sincs, hogy hívják. Nem mertem megkérdezni. Szóval:
- 'Napot! Mit parancsol?
- Jó napot! Egy eszpresszót és egy pohár szódavizet legyen kedves!
Eleinte még próbáltam cifrázni, színesíteni rendelésemet. Urambocsá', még humort is csempésztem szavaim közé. Ilyesfélékkel próbálkoztam, hogy: "Egy méregerős feketét kérek szépen! "vagy" A világ legerősebb kávéját szeretném, egy Uganda Speciál jólesne! Hozzon már nekem, kedves hölgyem! Mondtam már, hogy ön a kedvenc pincérnőm?"
Hasztalan erőfeszítés, felesleges szófecsérlés volt. Semmi reakció. Egy szájrezdülés sem. Soha. Fel is adtam gyorsan. Maradtunk a profán, minimális kommunikáció mellett. Nincs is semmi bajom az egyszerűséggel. Köszönés, kérdés, köszönés, válasz. Alig három perc, és már érkezik is a frissítőm. Gyors, precíz kiszolgálás, piros, csorbult, műanyag tálcán. Kedvetlen pincérnőm biztos kézzel teszi le a kért italokat az enyhén billegő, légypiszokkal pöttyözött asztalra. A szóda sokbuborékos, átlátszó pezsgése látványosan elüt a langyos kávé lágy csokoládébarnaságától. A kék szegélyű, fehér csészealjon két kockacukor és feliratos, alumínium kiskanál ragadt egymáshoz. A felirat valójában rövidítés: Á. K. V. , Állami Kanálellátó Vállalat. Lassú kortyokban fogyasztom az eszpresszómat, kicsit mohóbban a vizemet. A kortyok aránya mindig állandó. Egy korty kávé, három korty szóda. A tévedés kizárva.
Másfél óránként megismétlem a rendelésemet, így mintegy öt órát töltök el a bisztróban. Ennyi idő alatt három oldal lenne a kötelező penzum. Három oldal naponta. Csak három oldal. Nem sok. Mégsem írtam egy hete semmit. (Tudom, pár sorral feljebb csak napokról volt szó. Hét nap az valójában.) Most is a kifakult napernyőt bámulom, ahelyett, hogy az új novellámat folytatnám. Sárga rojtok, sárga vászon, alig olvasható reklám: "Igyon Zamatot! Zamat, a család kedvenc üdítője!"
Valahol madár verdes a szárnyával. Nagyon idegesít. Körülnézek, de nem látok semmit. Verdes és csapkod. Csapkod már percek óta. Képtelen vagyok így koncentrálni. Mintha alulról jönne a hang. Benézek az asztal alá. A hirtelen támadt szél egy újságpapírt tapasztott a fekete vaslábra. Megvagy, galambom. Kiszabadítom rabságából, és kiterítem magam elé az asztalra. Ha nem megy az írás, legalább olvasok valamit.
Ismeretlen betűtípus, ismeretlen szedés, ismeretlen tinta. Nem találkoztam még ezzel az újsággal. A nagyobb része már teljesen elmosódott, csak egy cikk vehető ki, az viszont kristálytisztán:
" A KEDD A HÉT ELSŐ MUNKANAPJA! A PARLAMENT ELTÖRÖLTE A HÉTFŐT!

Az érvényes és eredményes népszavazás után az országgyűlés új törvényt hozott, melynek értelmében a hét hat napra csökkent. Mostantól tehát hat a hét. A hónapok négy nappal rövidültek, az év ötvenkettővel. Teljes a zűrzavar a közigazgatásban, a kormány aggodalmát fejezte ki. Megszólalt a miniszterelnök is. A parlament szóvivője elmondta, hogy kénytelenek voltak beiktatni az új jogszabályt, mert ez volt a nép akarata. A démosz szava szent. Az Európai Egyesült Államok kizárással fenyegette meg az országot. A tiltakozók listája hosszú: a kormány, az ellenzéki pártok, a parlamenten kívüli pártok, az ombudsman, a Társaság a Józan Észért, a Stockholm Bizottság, a Mindenkori Kormányfő Töretlen Hívei Civil Fórum, a Háromlábú Macskák Szomorú Gazdái Nemzeti Front, az Oktatnék Egyesület, a Senkitől Sem Függő Medvevadászok Demokratikus Közössége, a Független Szalvétagyűjtők kovácslaki alapszervezete, a Bántalmazott Férjek Egyesülete, az Anonim Bagórágók Baráti Köre, és Horváth Béla, XXV. kerületi rímfaragó kisiparos, mert ő nagyon is szerette a hétfőket..."
Eddig tartott az újságcikk, a további sorok olvashatatlanok. Nem értek semmit. Ez valami vicc? Szédülök. A szemem sarkából észreveszem a napilap dátumát. Felugrok, a székem nagyot csattanva felborul. Reszket a lábam. A fejlécen 2017. július 20-a áll. ☆
Izzadtan ébredek szürreális álmomból. Ránézek az órámra, még csak 3:46. Sebaj, felkelek, lesz időm írni egy kicsit a hajnali nyugalomban. Melegítek egy nagy bögre kávét. Még este lefőztem, nem szeretem, ha reggel ezzel kell vacakolnom. Kavargatom a forró italt, halkan szól a rádió a háttérben: "Mintegy harmincan tüntettek a Képviselőház előtt. A hétfő azonnali eltörlését követelték."


+ 0
+ 0