blockish
blockish
Címlap Próza Kisslaki László Bosszú Benőért
Bosszú Benőért PDF Nyomtatás E-mail

Kemény vihar volt az éjjel. Szénaboglyát bontott a szél és ölszámra szórta tele a falusi házak tetejét. A kertekben még a gyümölcsfák ágait se kímélte. Tépte, tördelte, mint egy hirtelenmegvadult kertész. Csak hajnal felé rohantak el a felhők az Alföld felé, mintha ott olyan nagyon várnák őket. .
A kis bagoly már reggel korán ott gunnyasztott a fűben, és csak nézet maga elé. Az egész madár csak egy borzas fej volt, s még a sárga lábait sem lehetett látni, mert rajta ült. Ha néha egy korán kelő álmos légy köszönés nélkül arra szállt, akkor se kapott utána. Biztos még nem tanulta meg a nagyapjától, hogy a madarak különösen szeretik az ilyet.
A frissen döglött szöcskének sem kellett félnie a hullagyalázástól, mert még a lábaiba se harapott bele, hiába is meresztgette őket az ég felé a megboldogult. A bagolygyerek nem törődött semmivel, csak sértődötten, sírásra görbülő csőrrel forgatta fejét, mintha keresne valamit, de hogy mit, azt időközben elfelejtette
Akkor találtam rá, mikor kiengedtem a csirkéket. Hasra feküdtem előtte a fűben, hogy jobban lássam az arcát, de rögvest meg is bántam, mert a hajnali harmattól csupa víz lett a klott gatyám is.
- Hát aztán, hogy hívnak? – kérdeztem, miután felemeltem.
Biztos Benőnek - gondoltam, mert engem is így hívnak a keresztapám után. A madár egy kukkot sem nyikkant erre, csak nézelődött a magasból. Igaza van, ha innen fentről körbeforgatja fejét, talán jobban eszébe jut, hogy mit is kereshetett itt hajnalban. Legyeket nem fogtam neki, hiába is csipkedte az övemről lógó sárga rafiaszálakat. Leraktam a bagolyfiút, mert még meg kellett kötöznöm azt az egy sor szőlőt, ami inkább csak dísznek őrizte a kerítést.
Később Milu kandúr is arra bóklászott. Ahogy meglátta a madarat, rögtön haverkodni akart vele. Lekushadt előtte, hogy megnézze, hogy hányas cipőt is visel az ilyen. Erre Benő felborzolta tollait, kőnyékben legyezőre emelte két szárnyát, s nem felejtette el csőrét fülig széttátani. Szemei fenyegetően villogtak, és krakéler módra fixírozta a macskát, mintha csak azt fontolgatná, hogy hova is húzzon be neki egyet. Milu erre rosszkedvűen legyintett: - ki szórakozik egy dilis tollgubanccal? - gondolta, inkább jobb híján átment a szomszédba Özvegy Pálnéhoz, az iromba cicát meglátogatni.

A Pál Pistát nem szerettem. Már másodikba járt, én meg csak még jövőre megyek iskolába, ezé’ is gyakran megvert a baromja. Csak én is legyek egyszer egyidős vele, bizony Isten visszakapja tőlem. Nagyon csúnyán szokott káromkodni; még rajtam is túltett. Ebéd után, amikor Benőnek apró húsdarabokat vittem, meglátta Pista, amint éppen etetem a madarat. Rögtön el akarta kérni tőlem. Mondtam, hogy Benő nem eladó.
- Jó van, na, te kis hülye - és evvel fenékbe rúgott. Ezt is csak félretettem a többihez. Este, még lámpagyújtás előtt átlopózott a gyerek és el akarta vinni Benőt, aki a szilvafa legalsó ágán ült, mert odatettem éjszakára. Még jó, hogy észrevettem.
- Hagyod a madaramat te piszok! – ordítottam – mingyá’ kihívom a nagymamát!
Erre tényleg visszament az udvarukba, anélkül, hogy szokása szerint lekent volna nekem egyet.
Reggel, klott gatya helyett csak úgy pucér bőrre egy mackót húztam, mert a szegényebbek így mentek misére – mármint a gyerekek - és hátrarohantam a szilvafához. Szívem dobbant egy nagyot és rémületbe dermedt. Benő nincs az ágon! Bőgve forgattam fejem, és az ágak közt is kerestem, de csak a hangyák szaladgáltak dolguk után. Lenéztem a földre, gondoltam hátha álmában megint leesett.
Tényleg ott volt. De csak a feje. Félig lezárt szemhéja alól már dermedten nézett a semmibe.

Mikor nagymamával később megérkeztünk a templomhoz, még nem harangoztak be, de már a téren összegyűltek az ünneplőbe öltözött hívők. A gyerekek is kimosdatva, tisztában feszengtek, és illedelmesen, dicsértesséket mondtak mindenkinek. A kalárisos, fehér ruhás leánykák koszorúban susmusoltak, és ha egy pelyhedző állú surmók legényt arra vitt a tükrös csizmája, odaszólására csak szégyenlősen összevihogtak.
Akkor láttam meg a madárgyilkos Pál Pistát. Dudás bácsival, a keresztapjával várakozott, akinek gorombaságáról hét kocsma tudna mesélni. Én arrébb sétáltam, és később, mikor senki sem nézett oda, Pista háta mögé mentem, és mackóját bokájáig lerántottam. Aztán rögvest eltűntem a tömegben.
A meglepetés fenomenális volt! Először dermesztő csönd lett, majd kitört a hatalmas, általános röhögés a misére várakozókból. A csitri lányok, a felnőttek, öregasszonyok meg a már alig halló nagypapák nevetése is felhallatszott a felhőkig. Tán még a szentek is kacarásztak.
Pál Pista sírva a szégyentől és a dühtől próbálta nadrágját felrángatni, hogy már végre ne bámulja a fél falu a pucérságát. Nagy igyekezetében elvesztette egyensúlyát, de mivel mackóval a bokáján nem tudott továbblépni, ezért végigesett a porban.
- Kurv’ád! – ordította sírva, pedig a mamát még én sem ismertem, mert akkor halt meg, amikor én éppen születtem.
Erre Dudás bácsitól akkora pofont kapott Pista mikor felállt, hogy nekiesett a harangozónak, aki meg Szalajtó Bözsi nénit lökte oldalba. Dudás bácsi szabadkozott, majd keresztfiát karjánál vonszolva hazaindult. Pista persze nagyon szeretett volna elpucolni, mert elképzelte azt a verést, amit otthon kap. Na, nem a bagolyért, hanem a káromkodásért a falu előtt.
Én meg a templomban Istenhez küldtem egy fohászt Benőért, és nem kértem bocsánatot, mert nem tudtam megbánni, hogy bosszút álltam a bagolyért.
Azt hiszem, hogy az Úr nem is haragudott, mert nekem úgy tűnt, hogy ő is mintha elmosolyodott volna, mikor látta, hogy bokáig rántom Pista mackóját.


+ 1
+ 0