vers
próza
vers
próza
Címlap Próza T. Ágoston László Az egyetlen meggyfa
Az egyetlen meggyfa PDF Nyomtatás

Tavaszodott. Eltűntek a kertekből az utolsó makacs hófoltok is. Az egyre világosabb kék égen egymásba hömpölygő bárányfelhők váltották fel a hópelyhektől terhes, sötét borulást. És észak helyett délről fújt a langyos szellő. Bodor Péter kinézett az ablakon, megvakarta lisztes üstökét és halkan odaszólt asszonyának:
– Más években ilyenkor már a lemosó permetezéshez készülődtünk.
– Más években igen – bólintott az asszony. – Más években örültünk, hogy mehetünk végre a hegyre friss levegőt szívni, fákat nyesni, szőlőt metszeni. Most meg örülünk, hogy lyuk van a hátsó felünkön, meg hogy kiengedtek a kórházból.
– De végtére is kiengedtek, és ez a fontos – lépett közelebb az ablakhoz a férfi. – Itthon vagyok, van egy meggyfánk és jön a tavasz…
– Ha azzal folytatod, hogy azt is meg kell permetezni, nagyon megharagszom rád, Péter. Nem rég még azért imádkoztunk, hogy si-kerüljön a műtét. Aztán azért, hogy az operált gerinceddel fel tudj csoszogni a lépcsőn, most meg arról ábrándozol, hogy fákat fogsz permetezni?
– No de drága Marikám, hát miről álmodozzon a magamfajta egyetlen meggyfás városi paraszt gyerek ilyenkor, tavasz idején? Mars-expedícióról, vagy mélytengeri búvárkodásról?
– Lehetőleg arról, hogy ne rémisztgesse halálra a feleségét ilyen eszement ötletekkel, mert ha én infarktust kapok tőle, ki fog téged lesegíteni a lépcsőn?
Ezzel nagyjából le is lehetett volna zárni a vitát, ha a pincében nem állt volna ott a stelázsin a jó öreg rézputtonyos permetező. Az pedig ott várakozott tisztára mosva, fényesre törölgetve, hogy évente legalább egyszer-kétszer a hátára vegye a gazda, és végigsétáljon vele a kerten. No igen… Tíz lépést előre, tízet hátra. Ennyi maradt. De nem volt ám ez mindig így! Amikor még megvolt a hegyen az a kétszázötven négyszögöles telek tele szőlővel, gyümölcsfákkal, bizony jócskán akadt dolga a hétvégeken a rézputtonyos öreg permetezőnek. Szolgált is becsülettel éveken, évtizedeken át. Marika, a család fővegyésze keverte a permetlevet, Péter meg a növények fődoktora szórta a legeldugottabb levelekre is. Így ment ez mindaddig, míg az orvos rá nem tapintott a sajgó gerincére, s azt nem mondta, hogy tilos nehezet emelnie, meg ez is árt, az se használ, jobb, ha feladja a kertészkedést. Nehéz szívvel, de megvált a hegyi telektől. Vettek helyette egy olyan lakást a kertvárosban, amelyiknek van egy kis kertje is. Tíz lépés előre, tíz hátra, de föld van a talpuk alatt. Kis földben sok virág, egy kis meggyfa a régi telekről, és három tőke szőlő. A fákon madarak, és egy kis pad a kerítés mellett, ahova ki lehet ülni, s hallgatni a csivitelésüket.
Eladták a telket a kis piroscserepes bungalóval, a ballonokat, melyekben a borukat tárolták, a szerszámokat, mindent. Illetve azért a két kis kapát, a metszőollót, meg a permetezőt megtartották. Miért éppen ezek kerültek az új pince szerszámos polcára? Talán azért, mert olyan öregek voltak, mint a gazdáik. Vagy még öregebbek. Meg is jegyezte az egyik vevő, hogy ezeket nem árulni kellene, hanem felajánlani valamelyik múzeumnak. Ekkor Péter megsimogatta a vén permetező hátát és halkan annyit motyogott: „öreg pajtás, mi együtt vonulunk be az örökkévalóságba.”
Aztán jött ez a fránya gerinc műtét. Egy ideig moccanni se tudott az ágyon. Aztán a gyógytornász, meg a mankó. Újra tanult járni, mint egy csecsemő… Most meg itt a tavasz, meg kellene perme-tezni ezt az egyetlen megmaradt meggyfát. Prézsmitál az asszony. Rendben van az a dolga, de hát mégis csak meg kellene permetezni azt a szerencsétlen meggyfát!...
– Arra gondoltam – simogatta meg az asszony haját –, hogy a fürdőszobában megkeverhetnénk a permetszert, kézben levihetnénk a lépcsőn, és a kertben öntenénk bele a gépbe. Így egyikkel se kell cipekedni. Az a néhány perc meg, amíg kiszórom azt a kevés permetlevet… Észre se veszi a gerincem. Csak a meggyfára, a három szőlőtőkére, no meg legföljebb a rózsára egy kicsit. Ennyi, semmi több!
– A pincelépcső olyan meredek, hogy a közelébe se engedhetlek.
– Jó, de az nincs megtiltva, hogy te fölhozd a permetezőt…
– Megtiltva éppen nincs, de nem hozom.
– Mi az, hogy nem hozod? Már ennyire se vagy képes az én kedvemért?
– Ne bosszants engem, te, Péter ezzel a meggyfával, mert biz’ Isten megharagszom! – mondta az asszony és kiment a szobából. Amikor visszatért, a férje ott ült az asztalnál és a növényvédő szeres könyvet lapozgatta.
– Nem emlékszel rá, mivel permeteztünk tavaly?
– Nem emlékszem, és nem is érdekel. Egyszer igazán kibírja permetezés nélkül is az a fa.
– De hát miért kellene kibírnia, amikor én megpermetezhetem? Ebéd után fölhozod a pincéből a permetezőt, kipróbálom a kádban tiszta vízzel, aztán…
– No, ebből elég! – emelte meg a hangját az asszony. – Akit csigolyakopással operáltak, az nyögjön és pihengessen, ne álmodozzon holmi permetezésről! Még egy szó, és úgy megharagszom, hogy átmegyek a gyerekekhez és nem is látsz estig.
– Rendben van, fölhozom én azt a fancos permetezőt a pincéből, ha még erre se vagy képes, aztán majd elmegy a gazdaboltba a Julika, és meghozza a permetszert… Azt hiszed, nélküled már erre se vagyok képes?
– Hát ide figyelj, te makacs vénember! Vedd tudomásul, hogy nem vagyok hajlandó asszisztálni az önpusztításodhoz! Azt csinálsz, amit akarsz, de nélkülem. Ott a kajád a mikroban. Egyél, én meg átmegyek a gyerekekhez! – Ezzel vette a kabátját és elment.
Bodor Péter várt egy ideig, aztán megmelegítette az ebédjét és megette egyedül. „Megsértődött az asszony – gondolta. – Nagy dolog, majd megbékül.” Délután megpróbált lemenni a pincébe, de sehol se találta a kulcsot. Ezen meg ő sértődött meg, és szó nélkül ülték végig a vacsorát. Este is némán ültek a tévé előtt, a legvéresebb események se tudták szóra bírni őket.
Valamiféle frontátvonulás lehetett az éjjel, mert mindketten elég sokat forgolódtak az ágyban. Már pirkadt az ég alja, amikor a férfi afféle igazi mély, horkolós álomba szenderült. És mit látott, amikor reggel a szemét dörzsölgetve az ablakhoz lépett? Azt, hogy Marika, a felesége ott, kint az aprócska kertben buzgón permetezi az egyetlen meggyfájukat.


+ 2
+ 2