1956 – A szenvedés alkímiája Nyomtatás

A lélek szenved. A lélek újjászületik. A léleknek titkai vannak.

Errefelé valójában senki sem az, Aki. Kényszersorsok. Álca-ábrázatok. Átböjtölt el(v)nyomás. „Kelet-európai rehabilitáció/ ez a kreatív szuperimitáció.”
Isten, ember és Állam – teszi mindegyik a maga dolgát.
1958. november 15. – mára: becsületében helyreállított gyásznap. Akkor, ott, 7 óra 48 perckor a hóhér nekifogott „munkájának”. Heten kerültek sorra. Heten! – mint a gonoszok? 8 óra 33 perckor már végzett. Varjak rikácsoltak az udvaron.
Len kötélen himbálódzó
hét novemberi hajnal.
***
Levetett katonacsizmák lépnek, Emlékezés, eléd.
Nincs közös emlékezés. Mindenki magát igyekszik visszahallani a valóságból.
Épp az álmok ideje kísért – éjszaka van. A papír fölött virrasztok, s az 1990-es évet ébresztgetem. Ma már nem beszélgethetek apámmal. Meghalt. Nincs?
Maradt itt sok elvarratlan szál 56 viszonylatában. Magam lelkével kell elbeszélgessek.

1956 – A szenvedés alkímiája/2. 
Sokáig nehezteltem rá – mért kellett élete meghatározó eseményéről, a forradalomról és börtönéveiről oly kitartóan hallgatni. Vajon amit eltagadunk/ amiről nincs tudomásunk, az nem hat?
Akkor ott 90-ben, a 301-es parcellában: hívott, kísérjem el zarándoklására, tartott az elérzékenyüléstől - alig pillantottam az arcába. Egy ismeretlen „víz” partján álltam. Ő pedig sírról sírra navigálva, a maga különös gondosságával azonosította be a neveket a tévéből-újságból rekonstruált térképével. Pár nap múlva aztán összerendezett vonásokkal már egykori bajtársai társaságában tért vissza tisztelettevésre a gyászévfordulón – koszorúval, gyertyával, emlékekkel, megtalált kézfogásokkal. ( Minden folyót összefog az óceán).
Ő mondta az ünnepi beszédet: „Nem voltunk hősök, csak kötelességüket teljesítő honvédek.” Azóta évről évre összegyűlnek, fogyatkozóban, de mégis!
Kérdem magamtól:
Milyen csillagmozgások terelik majd fiam, Vasi Szabolcs Péter sorsát. A mesék modorában majd nyilódzó értelmének, mi történhetett szerintem abban a sorsdöntő esztendőben apámékkal, s tovább, a családokkal, az Országgal.
Hát kezdem:
Egyszer régestelen-régen a Medvét megszállta a vágy, hogy hosszú téli álmára készüljön, elhatározta tehát, máshol ő nem horkol, kizárólag s kivált az ország Házában. Cammokált hát, tövisek teremtek talpába, jutott egész Soroksárig, ahol is pár „kutya” magyar rávakkantgatott. Őket később e vicsorgásukért kitagadta a behódolt, gyomortelt falka.

1956 – A szenvedés alkímiája/3. 
Amilyen az úr, olyan a szolga! S a sintér is egy törvényerejű reggelen a kötelet nagyon szorosan meghurkolta… Ott! – és akkor! – látta-e, csodásmetamorfózis, - ezeknek a kivert ebeknek tündökletesen emberi volt az arca…
A lomha erdőben aztán háborgott a Medve tudattalanja.
Tetszik majd a mesém? Biztos,hogy nem. Addig is elősorolom a tényeket, míg a csecsemőkben megnő az értelem.
Elsőként Magyar János, majd Kálmán Dezső és Kicska János és Rémiás Pál és Szabó Pál és Szendi Dezső és legvégül Mecséri János.
Katonák voltak. Ma vértanúk.
A történelemkönyvek jegyzik 1956. november 4-ei győztes (?) csatáját, már most középiskolai jegyzet.
A Belváros védelmére, Budapestre rendelt esztergomi 51-es légvédelmi tüzérosztály ütegei Jutadombnál vették felállásaikat. Tökölről érkezett a szovjet hadoszlop, senki sem sejtette, hogy a járművek egyikében ül a letartóztatott Maléter Pál, honvédelmi miniszterünk.
Onnan lőttek először. Ágyúink vissza „ugattak”. Az adok-kapok után, szerte a felszaggatott földön elterült halottak, jajongó sebesültek. Az egymásnak ugrasztott Eszmék vérvalósága.
A szabadságharcot végül leverték. A megtorlás Mecséri ezredest 51 katonájával perbe fogta. A kivégzetteken kívül a többiekre hosszabb- „rövidebb” börtönbüntetés várt.
A nehéz sors nem mindig átok. A lélek szenved. A lélek újjászületik. És most már a Gyásznapokról lehet és kell is megemlékezni... beszélni.
Beszélgetni. Míg van kivel. Az is arany!


+ 1
+ 0