Dalt fest a néma fényből az ősz melankolikus keze, s ágyat vet hullt levélből, emlékeit fektetvén bele. Behunyom mindig váró, csodára tárt, könnyező szemem, s az elmúlás felsíró tél-sóhajába temetkezem.
A természet ölében elringok, míg jő az új tavasz, s szerelmes ébredésem fám gyökerében nyarat fakaszt.
+ 15 + 1 |