Szennyes az ég, a horizont este fogat villantó sűrű láp, leszáll a köd a dombokon, a messziség húzza, megy, tovább.
Az éj ébred – a Hold leszól, fényében úsznak a szellemek, a lomb alatt futóhomok, mögötte lápok, tengerek.
Kásás a táj, s a látkörön gőzöl a láp, ahogy a vér kibuggyan kéklő cső-erén, szomjas a sötét, inni kér.
Inni kér, az ember megáll, ébred a csönd, s a tengerig repülve űrnek fénycsövén, repült, zuhant a kőzetig.
Indulni kell, tovább, tovább! Az út szélére szellem ül, az ember áll – leszól a Hold s aranyló fényben megfeszül
az óriás, s most újra csend, az ösvény szélén emelkedik, hegyek között az ember áll, repül, zuhan a fényekig. Most csend, némán ereszkedik, vállához ér egy száraz ág, leszáll a Hold a dombokon, az útnak vége, nincs tovább.
Nincs tovább, a horizont érdes szakállú esti füst, mögötte lápok, tengerek, kezében kristály – színezüst.
Indulni már! Az éj figyel, fényében úsznak a csillagok, az ember áll – leszól a Hold: sötét van, fázom, meghalok.
A Hold halott, csendesedik, kibontja fátylát a félelem, s riadtan néznek szerte szét, az ember megáll – védtelen.
+ 5 + 2 |