Katedrálisok csendje szorítja mellem, ha nézlek. Engem most kell, hogy szeress! Szeretném magammal vinni a hajad, s illatodat arcomon az ősz nehéz párái ellen. Nekem semmim sincsen, csak a mutatványos mosolyok mögötti, megkéselt reményeim. Téged sejtelek már az októberi, rézsútos esőben is, minden öngyilkos gesztenyeszemben a te hitedet hiszem. A szeretők legszabadabb szemei is nyitva felejtődnek a kopaszra borotvált fákon, a csontig csupaszító időn, mintha középen állnék, s minden égtáj felől egyszerre fújna a szél. Engem most, most kell, hogy szeress, mert sosem tudnék elbúcsúzni tőled.
+ 5 + 0 |