blockish
blockish
Címlap Vers Farkas András Erotikus versek
Erotikus versek PDF Nyomtatás E-mail

Ratatatamm

Ratatatamm, vihar záporral zokogva,
haldokolva, fűlzúgva, rémes látomások
között, felvérzett csukóval, széphiányos
elmével, a szeretetéhséggel, delíriumos
kétséggel, földöntúli eltűnő képességgel,
a képtelenség vádjával, az orrvérzéssel,
a szülés jajsikolyával, feledés robajával,
szeretés szeplőtelenségével, zuhanással,
a megtöretés szelídségével, öldökléssel,
önfertőzéssel, kések éjszakájának durva
ölelésével, a szívmardosó álszentséggel,
a teremtés vadságával, temetés zajával,
a halál utolsó sóhajával, az elmúlással,
mindezzel téged vádollak, az imádság
tehetetlenségével, hagyj meghalni már!

Levél

Édes egyetlen szép szerelmem!
Én elvágyódom e lanyh földi létről,
de nélküled nem akarok elmenni,
most döntened kell, a földi lét vagy
én. Mit adhatok én neked? A meleg
ajkam, a lázas testem, a szenvedő
szenvedélyem, a létem orgiáival
dúsan szőtt siralomvölgyet, a szót,
a szépségáztatta szót, a könnyeim,
melyből folyó kiárad, legyek kiszáradt
folyómeder, akkor velem jössz?

Édes egyetlen szép szerelmem!
Nem maradhatok, mert titok fedi
a szerelmünk dalát. Mert sóhajok
sziszegnek a langy levegőben.
Mindenki Téged kiált! A táj, a bú,
a háború, a szeplőtelen fogantatás,
a sziporkázó fénytincsek, a kincsek,
melyeket évszázados humusz lepett,
a Szemiramisz függőkertje, a hét
világcsoda, és közte Te, a legelső.
Legelésző csordám, magam, a dús
földedre, Rád hajtom, gyere vélem!

Édes egyetlen szép szerelmem!
Meglásd a másvaló világ megérti
szerelmünk lágy énekét, meglásd,
szorgalmasan gyűjtögetem a szép
lélegzeted. Meglásd, nem légvár,
mit építek, csak szellő fútta síkság,
amire vágyok, elég a zord hegyek
vadakkal dús világa! Elég a viasz
tapintású melled hiúsága. Nem
kell a langy semmittevés. A szörny,
a kiáltás pirkadata, az elmúlik,
talán velem az új világban. Gyere!

Ez Ő

Ez Ö. Csak visszajár. Pedig szerelmünk végtelen.
Nem kell hozzá, hogy itt legyen. Akkor is szeretem.
Sajnos az idő vasfoga, a porladás, a korhadás,
a fizikokémia, a szellemjárás terhe, izotóphasadás,
pusztítja arcát, ami így is lenyűgöz. Magával ragad
sok emlék, mi összeköt, a közös gyermek, a tervek,
mindezt felülírta a könyörtelen élet, mikor nincs
remény, csak kincs a szívben, egykor talán még
egyek lehetünk, gombamicéliummal burkolva.
A bűneinket nem felsorolva, a megbocsátást
nem gyakorolva, a zen-Buddhista tértelen egén
lovagolva a végtelen semmijén, az értelem sivár
kagylóival nem törődve. Te gyenge értelem!
Ok-okozat-fertelem. Mit szívod ki a velőnket!
Erőltetni úgysem lehet, mi nincs, csak borongva,
romokban tolongva, kérész életünk kulcsait
elrejtve, bezárva minden érzékünket, egymásra
koncentrálunk, a halál utáni létre. Nem megyünk
lépre, mert az őstapasztalat megvéd. Szeretnéd
a tántorgó nyugalom remegését? Adj egy jelet,
Tied leszek, transzcendens keresésed vérem
veszítené. Vélem, penészes csontjaimon kívül,
a dudvalepett kromoszóma, kikelet, kietlen,
kelletlen borzasztóan vágyott találkánk lesz.
Mert lenni kell mindannak, amit elvett a sors.
Lennie létnek. Könyörögve kérlek, tarts ki!
Megyek utánad.

Miképp

Miképp a mennyben,
úgy a földön is.
Születik a szennyben
gyönyörtövis.
Az ajak kifeslik,
fehér fog a kontraszt.
A heves kar leesik,
a csend zaja borzaszt.
Szedd le a szirmot,
piros legyen az éjed.
Amikor minden összeér,
az ég, a föld, az élet.
Legyen akkor a boldog kor,
aranykor legyen végleg.
Kit érdekel a fájdalom,
ha ízlelhetem ez ajkat.

Kéjvers

Eljöttünk hozzád.
Figyeltük minden tetted.
Láttuk, amint a kéj szavát kerested.
Kimenekült a nimfa a kezedből, és náddá változott,
S te fogtad késed, és levágtad tőből,
És a vastagabb csőből
Pánsípot faragtál.

Gyatra tilinkót,
Mert hangot ad, mi gyász.
A harsogó kürtöt semmibe veszed,
A lágy oboát, a piciny pikolót, a fénylő trombitát lenézed.
A klarinétra, selymes fuvolára neheztelsz.
A csend helyett vijjogsz,
Mint halálmadár.

Mi végre hát?
Nagy levegőt veszel.
Kitágul a tüdőd, a sípot a szádhoz
Emeled, gyengéd az érintés a derékon, átkarolod nyomban.
És érzed a bőre lágy melegét.
Pézsma illatát beszívod.
Megfúvod remegőn.

Átfutja tested
A kéj, a éj, a szenvedély,
Mikor volt ez utoljára, emléke éget.
Hamvas bőrének minden rezdülése jutalmad lesz ekképp.
Csak el ne múljon ez a kéjteli érzés!
Fúdd meg a sípot emberül,
Végedet fúvod.

Danaidák

Most teremt

Most teremt az Isten
Szép mívű nimfát,
Kebleit megigézve
Nézi a félszeg
Költő, aki sokra
Nem vitte volna,
Ha nem gyatra ajándék
A szerelem viseli
Bűnét.

Mér hivatott

Mér hivatott az Isten
nagyszerű gyászra,
és nem feledi,
ki érte rajong.
Kisiklott érzelme
kavalkád, apa
nincs, ki kívánja
e gyászt.

Szemérem hajtja

Szemérem hajtja e tettet,
magad elé tetted a két kezedet.
Mér szégyelled a nemző
szerelmes vágyat? Ami
porcelán festmény, nem más,
fia mentén. Annyi kicsorbul
a dániai bosszú, melyért
Shakespeare felelős.
Ó fiam már eszelősen
végzed a tetted, ölsz
Hamletem, te szegény.

Vér csordul

Vér csordul a színe folyóból,
Keselyű a szárny suhogása,
Kiméra bánja, az őri szemöldök,
Szűzies sátra alá vett,
Még szomorú lelked,
Kitárva, szomjúhozol a
Delphoi vágyra.

Kezdjük a mellével

Kezdjük a mellével iszapból! Gyorsan
Siklik rajta a kéz. Két kúp, simul éppen.
Két félgömb legyen inkább. Fekvő alakon.
A ballal kezdjük ekképpen. A képlékeny
Végén csuda szép a dudor. Hegyes az.
Kiszúrja a térben a szép szerelem.
A férfi keze sikamlós testre talál. Nem
Pazarolja a mozdulatot. Csak az érzékek
Birodalma az úr. Szeme hunyva a létre.
Kiformálja a fél gömböt hevenyészve,
És simítja, mert kellemet ad, ki heverészve
A földön, a mellkasa jön sorra.
A bordákat egyengeti a szép mívű testhez.
Karcsú derék, átfogja a kéz, mindez iszapból.
A két karja marad kitárva, hogy öleljen.
A csípő nőies, termékeny nőktől a minta.
Locsolni vízzel ne sajnáld. Mert a nap tüze
Ellenség, kireped a bőr az iszapból. Most a fejét,
A nyakát, mint hattyút, előbb. Siklik a kéz.
Az ujjbegyeden sok sár összegyülemlik.
Ebből lesz az ajak, a száj duzzadt terebélye.
A szemhéj csukva, mert félti szemérem.
Domború homlok, nagy ívű szemöldök.
A fül csenevész, a haj takará. Az orra
Kicsiny, mert nő a fél dombormű, a drága.
Az alakot, csak remegve folytatja a kéz,
Mert iszapból nem könnyű megejtő nyugalom.
Vénusz dombja a két comb között rejlik. Miként
Az iszap nem enged, vágatot rá vésvén. Szűzi
Csábos a sima domborulat. Ezzel elbajlódik
Az estig. Mert a vágat az fontos a képben.
A térd, a boka, lábfej csak futólag, legyen kész!
Ez a lényeg. És jön az éjfél. Hold sugaránál
Megmozdul, kiegészül a test térben. Fél térdre
Ereszkedve már látszik az élet. Gólem
Irigyli a nőt. Hús-vér, mire már nem alél.
Szinekkel telik a bőr, haj, szeme fénye.
És csókot ád, a követ már behelyezte
A szájba. Az írva vagyon rá, csak vele
Hálhat. Kész a varázslat. Deli teste a nőnek.
Neve légyen Aphrodité.

És gombolyítod

És gombolyítod a motringot nem hiába,
csak gyűlik a fonál a gombolyagon szépen.
És negyven centis a karcsú dereka,
és gombolyag meg már van huszonkettő.
Már nem csak a felsőruhából. A melle
minden hajlásra kivillan. Ti már nem
matringoltatok, látszik. Egész jó
testépítő gyakorlat. És már nem csak
a kezeit kell emelgetni, hogy szabad
utat adjon a fonálnak. Már a lábak is
felváltva mennek. És tengelye körül
elforog éppen. Csupasz fej hajjal a mellig,
csupasz nyak válltól a mellig. Muszáj
tovább gombolyítani még? Mi lesz akkor,
ha pőre viháncság, a férfiszemeknek egyszerű
búcsú? Mi lesz, ha a gombolyodás derékig tart,
itt megakasztom. Elég, amit így is kiáll a modell.
És az alsónemű szála haladatlan, mert vékony
a motring, csipkéből bomlik, és még két lábemelés,
és kész a balett. A harisnyát majd a gépekre hagyjuk,
ami látszik, az elegendő a testből. Hófehér válla,
két melle világít, nem érte még nap a strandon.
A ruha a csípőéig hiányzik, sőt a lába között is.
A két szorgos motolla a harisnyákat tekeri.
Egy nagy automatasor volt, ki levetkeztette.
A robot kanyarította a szálat, kis csévék tekerték
a fonalat, sehol egy lélek. Akkor meg minek
a nagy vetkezés, milliméterenként, ha nincs, ki
imádja az utolsó millimétert. És minek a sok tükör?
A modell kérte, hogy lássa, jobb-e, mintha
maga vetkezik. És íme a válasz, véget ért
a nagy kísérlet. A modell középre áll, ott a kamera,
körbeforog és többször meghajlik anyaszült meztelenül.
Végre megáll, és hatásszünetet tartva, ezt mondja:
„Nekem jobban esik, ha Pedró vetkőztet!”


+ 5
+ 1