Ratatatamm
Ratatatamm, vihar záporral zokogva, haldokolva, fűlzúgva, rémes látomások között, felvérzett csukóval, széphiányos elmével, a szeretetéhséggel, delíriumos kétséggel, földöntúli eltűnő képességgel, a képtelenség vádjával, az orrvérzéssel, a szülés jajsikolyával, feledés robajával, szeretés szeplőtelenségével, zuhanással, a megtöretés szelídségével, öldökléssel, önfertőzéssel, kések éjszakájának durva ölelésével, a szívmardosó álszentséggel, a teremtés vadságával, temetés zajával, a halál utolsó sóhajával, az elmúlással, mindezzel téged vádollak, az imádság tehetetlenségével, hagyj meghalni már!
Levél
Édes egyetlen szép szerelmem! Én elvágyódom e lanyh földi létről, de nélküled nem akarok elmenni, most döntened kell, a földi lét vagy én. Mit adhatok én neked? A meleg ajkam, a lázas testem, a szenvedő szenvedélyem, a létem orgiáival dúsan szőtt siralomvölgyet, a szót, a szépségáztatta szót, a könnyeim, melyből folyó kiárad, legyek kiszáradt folyómeder, akkor velem jössz?
Édes egyetlen szép szerelmem! Nem maradhatok, mert titok fedi a szerelmünk dalát. Mert sóhajok sziszegnek a langy levegőben. Mindenki Téged kiált! A táj, a bú, a háború, a szeplőtelen fogantatás, a sziporkázó fénytincsek, a kincsek, melyeket évszázados humusz lepett, a Szemiramisz függőkertje, a hét világcsoda, és közte Te, a legelső. Legelésző csordám, magam, a dús földedre, Rád hajtom, gyere vélem!
Édes egyetlen szép szerelmem! Meglásd a másvaló világ megérti szerelmünk lágy énekét, meglásd, szorgalmasan gyűjtögetem a szép lélegzeted. Meglásd, nem légvár, mit építek, csak szellő fútta síkság, amire vágyok, elég a zord hegyek vadakkal dús világa! Elég a viasz tapintású melled hiúsága. Nem kell a langy semmittevés. A szörny, a kiáltás pirkadata, az elmúlik, talán velem az új világban. Gyere!
Ez Ő
Ez Ö. Csak visszajár. Pedig szerelmünk végtelen. Nem kell hozzá, hogy itt legyen. Akkor is szeretem. Sajnos az idő vasfoga, a porladás, a korhadás, a fizikokémia, a szellemjárás terhe, izotóphasadás, pusztítja arcát, ami így is lenyűgöz. Magával ragad sok emlék, mi összeköt, a közös gyermek, a tervek, mindezt felülírta a könyörtelen élet, mikor nincs remény, csak kincs a szívben, egykor talán még egyek lehetünk, gombamicéliummal burkolva. A bűneinket nem felsorolva, a megbocsátást nem gyakorolva, a zen-Buddhista tértelen egén lovagolva a végtelen semmijén, az értelem sivár kagylóival nem törődve. Te gyenge értelem! Ok-okozat-fertelem. Mit szívod ki a velőnket! Erőltetni úgysem lehet, mi nincs, csak borongva, romokban tolongva, kérész életünk kulcsait elrejtve, bezárva minden érzékünket, egymásra koncentrálunk, a halál utáni létre. Nem megyünk lépre, mert az őstapasztalat megvéd. Szeretnéd a tántorgó nyugalom remegését? Adj egy jelet, Tied leszek, transzcendens keresésed vérem veszítené. Vélem, penészes csontjaimon kívül, a dudvalepett kromoszóma, kikelet, kietlen, kelletlen borzasztóan vágyott találkánk lesz. Mert lenni kell mindannak, amit elvett a sors. Lennie létnek. Könyörögve kérlek, tarts ki! Megyek utánad.
Miképp
Miképp a mennyben, úgy a földön is. Születik a szennyben gyönyörtövis. Az ajak kifeslik, fehér fog a kontraszt. A heves kar leesik, a csend zaja borzaszt. Szedd le a szirmot, piros legyen az éjed. Amikor minden összeér, az ég, a föld, az élet. Legyen akkor a boldog kor, aranykor legyen végleg. Kit érdekel a fájdalom, ha ízlelhetem ez ajkat.
Kéjvers
Eljöttünk hozzád. Figyeltük minden tetted. Láttuk, amint a kéj szavát kerested. Kimenekült a nimfa a kezedből, és náddá változott, S te fogtad késed, és levágtad tőből, És a vastagabb csőből Pánsípot faragtál.
Gyatra tilinkót, Mert hangot ad, mi gyász. A harsogó kürtöt semmibe veszed, A lágy oboát, a piciny pikolót, a fénylő trombitát lenézed. A klarinétra, selymes fuvolára neheztelsz. A csend helyett vijjogsz, Mint halálmadár.
Mi végre hát? Nagy levegőt veszel. Kitágul a tüdőd, a sípot a szádhoz Emeled, gyengéd az érintés a derékon, átkarolod nyomban. És érzed a bőre lágy melegét. Pézsma illatát beszívod. Megfúvod remegőn.
Átfutja tested A kéj, a éj, a szenvedély, Mikor volt ez utoljára, emléke éget. Hamvas bőrének minden rezdülése jutalmad lesz ekképp. Csak el ne múljon ez a kéjteli érzés! Fúdd meg a sípot emberül, Végedet fúvod.
Danaidák
Most teremt
Most teremt az Isten Szép mívű nimfát, Kebleit megigézve Nézi a félszeg Költő, aki sokra Nem vitte volna, Ha nem gyatra ajándék A szerelem viseli Bűnét.
Mér hivatott
Mér hivatott az Isten nagyszerű gyászra, és nem feledi, ki érte rajong. Kisiklott érzelme kavalkád, apa nincs, ki kívánja e gyászt.
Szemérem hajtja
Szemérem hajtja e tettet, magad elé tetted a két kezedet. Mér szégyelled a nemző szerelmes vágyat? Ami porcelán festmény, nem más, fia mentén. Annyi kicsorbul a dániai bosszú, melyért Shakespeare felelős. Ó fiam már eszelősen végzed a tetted, ölsz Hamletem, te szegény.
Vér csordul
Vér csordul a színe folyóból, Keselyű a szárny suhogása, Kiméra bánja, az őri szemöldök, Szűzies sátra alá vett, Még szomorú lelked, Kitárva, szomjúhozol a Delphoi vágyra.
Kezdjük a mellével
Kezdjük a mellével iszapból! Gyorsan Siklik rajta a kéz. Két kúp, simul éppen. Két félgömb legyen inkább. Fekvő alakon. A ballal kezdjük ekképpen. A képlékeny Végén csuda szép a dudor. Hegyes az. Kiszúrja a térben a szép szerelem. A férfi keze sikamlós testre talál. Nem Pazarolja a mozdulatot. Csak az érzékek Birodalma az úr. Szeme hunyva a létre. Kiformálja a fél gömböt hevenyészve, És simítja, mert kellemet ad, ki heverészve A földön, a mellkasa jön sorra. A bordákat egyengeti a szép mívű testhez. Karcsú derék, átfogja a kéz, mindez iszapból. A két karja marad kitárva, hogy öleljen. A csípő nőies, termékeny nőktől a minta. Locsolni vízzel ne sajnáld. Mert a nap tüze Ellenség, kireped a bőr az iszapból. Most a fejét, A nyakát, mint hattyút, előbb. Siklik a kéz. Az ujjbegyeden sok sár összegyülemlik. Ebből lesz az ajak, a száj duzzadt terebélye. A szemhéj csukva, mert félti szemérem. Domború homlok, nagy ívű szemöldök. A fül csenevész, a haj takará. Az orra Kicsiny, mert nő a fél dombormű, a drága. Az alakot, csak remegve folytatja a kéz, Mert iszapból nem könnyű megejtő nyugalom. Vénusz dombja a két comb között rejlik. Miként Az iszap nem enged, vágatot rá vésvén. Szűzi Csábos a sima domborulat. Ezzel elbajlódik Az estig. Mert a vágat az fontos a képben. A térd, a boka, lábfej csak futólag, legyen kész! Ez a lényeg. És jön az éjfél. Hold sugaránál Megmozdul, kiegészül a test térben. Fél térdre Ereszkedve már látszik az élet. Gólem Irigyli a nőt. Hús-vér, mire már nem alél. Szinekkel telik a bőr, haj, szeme fénye. És csókot ád, a követ már behelyezte A szájba. Az írva vagyon rá, csak vele Hálhat. Kész a varázslat. Deli teste a nőnek. Neve légyen Aphrodité.
És gombolyítod
És gombolyítod a motringot nem hiába, csak gyűlik a fonál a gombolyagon szépen. És negyven centis a karcsú dereka, és gombolyag meg már van huszonkettő. Már nem csak a felsőruhából. A melle minden hajlásra kivillan. Ti már nem matringoltatok, látszik. Egész jó testépítő gyakorlat. És már nem csak a kezeit kell emelgetni, hogy szabad utat adjon a fonálnak. Már a lábak is felváltva mennek. És tengelye körül elforog éppen. Csupasz fej hajjal a mellig, csupasz nyak válltól a mellig. Muszáj tovább gombolyítani még? Mi lesz akkor, ha pőre viháncság, a férfiszemeknek egyszerű búcsú? Mi lesz, ha a gombolyodás derékig tart, itt megakasztom. Elég, amit így is kiáll a modell. És az alsónemű szála haladatlan, mert vékony a motring, csipkéből bomlik, és még két lábemelés, és kész a balett. A harisnyát majd a gépekre hagyjuk, ami látszik, az elegendő a testből. Hófehér válla, két melle világít, nem érte még nap a strandon. A ruha a csípőéig hiányzik, sőt a lába között is. A két szorgos motolla a harisnyákat tekeri. Egy nagy automatasor volt, ki levetkeztette. A robot kanyarította a szálat, kis csévék tekerték a fonalat, sehol egy lélek. Akkor meg minek a nagy vetkezés, milliméterenként, ha nincs, ki imádja az utolsó millimétert. És minek a sok tükör? A modell kérte, hogy lássa, jobb-e, mintha maga vetkezik. És íme a válasz, véget ért a nagy kísérlet. A modell középre áll, ott a kamera, körbeforog és többször meghajlik anyaszült meztelenül. Végre megáll, és hatásszünetet tartva, ezt mondja: „Nekem jobban esik, ha Pedró vetkőztet!”
+ 7 + 6 |