Island a szülőotthonom, ő kijavít, mint egy öreg motyogó ács a tető szarufáit, ha rosszul mérte ráhelyezi és megint kiszámítja az utolsó 3/8-d rész zsindelyét.
Most itt befúrják magukat a pondrók gyógyulni a vörös agyagba; homokba a dagadt-szép csajok, vagy fecsegő kövek a folyóba, alagút-sötétjébe a szilfák, ilyen helyeket karjaim nem ölelnek; nem szoktam arra hazajárni a kibélelt hullámok peremén.
A csendes parton strandok harsognak, de sétálva 2000 lépés a tenger,
föltárul a furcsa ragyogás; tekintetedben a kicsi dombok zegzugos ékszerei. Minden csodás, szempillád szárnyain röpködsz, tekingetsz be és kifelé? Az öblök, a föld, itt minden mesél.
A távolban fecseg az Öböl vöröslő nyelve. Mi indiánok mondjuk: egy zenélő Isten fogta mese-ecsetét, lefestette, és isteni nyelvén nevezte el: „A sziget.”
Ford: Németh Dezső
+ 5 + 1 |