Írta: dr. Radmila Marković

A vajdasági irodalom egyik legkiemelkedőbb költői egyénisége.
Kora ifjúságától verseket ír, megjelentetett kötetei száma meghaladja a húszat, ebből nem mind verseskötet.
Pár szóval méltatnám versét, amelynek címe: Óda a szélhez.
A vers több költői képből tevődik össze. Az első költői képből kiviláglik a városba került költő lelki kapcsolata a tanyasi, illetve falusi élethez, ahol gyermekkorában élt. Különösen a költői jelzői teszik lágy hangúvá a gondtalan gyerekkori emlékeket, ugyanis tájleírásba rejti érzelmeit.
A második költői képet felkiáltó jellel kezdi, és önmagát helyezi előtérbe, felvillanva a múlt emlékeit, és megjelenik a kép végén az elmúlás, amikor azt írja: Csak fuvallat az élet.
Fiús fuvallattal kezdi az első és második költői képet, majd rátér a harmadikra, amit Zizzenő szellővel indít. Az első pár sorban vágyait fejtegeti, majd a szél bemutatása metaforával kezdve, szinesztéziával, megszemélyesítéssel és hasonlattal befejezve évszakokhoz kötve jeleníti meg.
„…Vizek eláradása – nyugtalan tavaszi szél,
lángok lidérces lobogása – perzselő nyári szél,
puszták bölcs hallgatása – kószáló őszi szél,
behavazott temetők nyugovása – dúdoló téli szél
találkozzatok össze…”
A következő kép bele olvad a harmadikba, ahol felsorolással fokozással mutatja be a szél tulajdonságait.
Ez után következő költői képben összefoglalja, milyennek szeretné a szelet átérezni
A folytatásban megszólítja, megszemélyesíti a szelet, nyugtalannak nevezi, ahol önmaga érzelmei kerekednek ismét felül ellentétre építve a versnek ezt a részét. Pl. „…kegyetlen hajnali szél, legyél te helyettem a jóság …„
Remekül érzékelteti, hogy az „… Egyetlen el nem csituló szél,
szegények és szerelmesek
kísérő társa az éjszakában….”
Minden mulandó, csak a szerelem és a szegénység örök.
Az utolsó költői képben kölyök szélhez hasonlítja önmagát, aki mély álomba menekül az élettől.
Allegorikus verse az élet szépségét és árny oldalát vetíti elénk.

+ 1

+ 0