Egy automatikus, bretoni technikával író költő
utólagos elemzése saját tudatelőttesből származó „ujjverseiről”
A szótagszám tekintetében Úgy is mondhatnám, hogy a párlandó stílust követem. Tehát beszélek kötetlenül, és lesz, amennyi lesz egy sorban.
Az ék alakú strófa egy sajátos kísérlet arra, hogyan hat a tartalomra, ha három soron át növekvő szótagszámmal dolgozom, a negyedik sor hosszának csak a papír szab határt. Majd a szótagszámok szemmel jól látható módon csökkennek szintén három soron keresztül.
Az egyenetlen szótagszámú sorokat egyébként nem szeretem. Olyan, mint a hanyagul eltépett papír. Ez most éppen arra példa. Mint látjátok a legelemibb törekvés sincs A sorok hosszának kiegyenlítésére.
A súlyos mondanivalót a sorok hosszának drasztikus megnövekedése jelzi. De gyakran éppen ellenkezőleg, az egy szavas mondatok súlyos lelki felindulást mutatnak. Ilyenkor tükör szélétől tükör széléig írok. A szavak halmazát ilyenkor prózaversnek hívom. De előfordul, hogy prózavers titulust kap a pontokkal, vesszőkkel elválasztott szavak véletlen felsorolása, amit megtör egy-egy témaváltással járó hosszabbodás. A legkedvesebb verseim egy mondatosak, a szabad formai vagy tartalmi asszociáció ilyenkor nyilván óriási szerepet játszik.
Érdekes, amikor az asszociációk nyelveken keresztül ívelnek, például tornádó, Kolorádó, színek.
Az asszociációs lánc van, hogy két szavanként megy. A hirtelen törések a formai-tartalmi láncban általában érzelmi kitöréssel járnak.
Egyébként nem vagyok ellene a négy soros versszakoknak. Tetszik a szemnek. Gyakori a páros rím, vagy ritka az ölelkező, esetleg keresztrím. A rím az olvasóban a várakozást vált ki, ami aztán feloldódva csökkenti a feszültséget, így okozva esztétikai gyönyört.
A sorozatos belső rímek verseimben gyakran előfordulnak. Például: „Ennél jobbat meg nem élek. Csak remélek. Csak remélek.”
A szókezdő betűk egybecsengése, az alliteráció gyakori vendége verseimnek. Talán az asszociációsor primitívségére utal. Vagy kijátszok egymásután számos lehetséges folytatást azonos betűről. Míg valami továbblendíti az asszociációs láncot. Például: „a pórnéppel, a porfészekkel, a portrészekkel, a festővel”.
A szóláncokban gyakran találunk oda nem illő, más környezetbe tartozó szavakat nálam, például „Kivéresedik a Kandalló. Komár a homár.” Ez elidegenítő hatású. A megelőző szavakat teszi súlytalanná.
Néha az értelmetlen szavak kapnak dramaturgiai szerepet: Botorkálok a szemüveg nélkül, Feldöntök tajt és sok veszet. Szólni kéne már a szolgálónak, Keresse meg a szemüveget.
Máskor dallamos értelmetlen szó-összeválogatások játszanak fontos hangulati szerepet: „Szováta barlang harang a gálya. A szolmizálás söprő dagálya.”
Esetenként önellentmondást, antinómiát dolgoz fel a vers: „Igazgyöngy a könny, Emberi érték. Az elmorzsolható Elviselhető, A könny zápora Valakinek fáj. A fájdalom érték?”
Gyakran ez időmértékesség bűvöletében elvész a hétköznapi racionális értelem: „Mér hivatott az Isten nagyszerű gyászra, és nem feledi, ki érte rajong. Kisiklott érzelme kavalkád, apa nincs, ki kívánja e gyászt.”
Szóval sok érdekességet találnak a vers- és novellarendszeremben. Olvassák figyelmesen!
+ 4 + 1 |