Nyolc takaros kis buksi fej a csomagtartó szélén megtámasztott dobozban, égnek álló világosbarna „hajjal”, tizenhat vidáman csillogó, okos, sötét kutyaszem pislog a nézelődőkre kíváncsian, nyolc hegyes kicsi nyelvecske liheg a parányi fogakkal díszített pofikban, mert bitang meleg van. Ilyenkor, augusztus végén már enyhülni szokott a forróság, de idén mintha az ég kemencéje kifogyhatatlan lenne a tüzelőből, hét ágra süt a nap, és a vásártér szikkadt, poros aszfaltja okádja a hőséget.
– Állatkínzás – szokta dünnyögni nagyapám, de hát az embereknek is kínzás itt mászkálni, mégis mennyien eljöttünk ezen a lázasan lüktető nyár végi délelőttön, hogy még az iskolaév beköszönte előtt vegyünk másik nadrágot a gyereknek ahelyett, amit nyáron kinőtt, alkatrészt a fűnyíróba, olcsó papucsot a nagymamának, vagy hogy csak elbóklásszunk a régiségek véget nem érő halmai között, gyönyörködve vagy szörnyülködve, milyen szépséges és milyen ocsmány alkotások cserélnek gazdát. És persze elkerülhetetlen, hogy kicsalogassák félretett forintjaink egy részét olyan dolgok, amelyekről hazaérve kiderül, hogy az égvilágon semmi szükségünk nem volt rá, ha mégis, akkor természetesen nem működik.
A kisállatvásár sorai fölött összeborulnak a fák, legalább ennyi enyhülés jusson a kölyökállatoknak, meg a – túlnyomórészt gyerekekből álló – vásárló-nézelődő seregnek.
Az ütött-kopott, színehagyott öreg Lada csomagtartóját népes család állja körül.
Az apa – germán legendákban találkozni ilyen bozontos-szakállas szőke óriásokkal – összevont szemöldökkel, haragos arccal próbálja messzebb terelgetni a féltucat gyereket, de kevés sikerrel. A párnás kis gyerekujjak egyre ott motoznak a pihés kutyafülek erdejében, s az apróságok föl-fölsikkantanak a gyönyörűségtől. Odin herceg egyre dühösebben sziszeg rá az apróságokra – kiabálni nem akar, így is sokan figyelik őket – „megmondtam, hogy házőrzőt veszünk, nem játékkutyát, elég legyen!” A gyerekek persze rá se hederítnek.
A legkisebb kölyökkutya, világos pofiján kétoldalt mókás kis maszatfoltokkal, most megunja a nézelődést, két lábra áll, majd hirtelen mozdulattal hanyatt dobja magát a puha párnákon, megmutatva fehéren villogó hasát, amelyet kétoldalt éppolyan puha ecsetvonásokkal fölkent, elmosódott, maszatos foltok díszítenek. Az emberkölykök elragadtatott kacagása kíséri a mutatványt, szemlátomást nagy gyönyörűséget okoz nekik a bemutató.
Az apa, látva, hogy hegynyi termetével komoly akadályt képez az úton, sietve félreáll egy iker-babakocsi útjából, és miközben egyik kezével a sikongó gyerekhadat hessegeti arrébb, másik kezével belekapaszkodik a csomagtartó szélébe.
A foltos kis kópé csak erre várt. Halált megvető elszántsággal veti magát a kézre, amely éppen akkora, mint ő, medveként átöleli két első mancsával, aztán – némi tanácstalan szaglászás után – óvatosan nyalogatni kezdi. Odin herceg vonásai kisimulnak. Tűnődve nézi a kis vakmerőt, akinek szemlátomást nem akaródzik elengedni a zsákmányt, hanem felsandít az óriásra, megcsóválja a farkát, és újra megnyalogatja a kezet.
– Úgy látom, Maszat már választott – mondja csendesen a gazda, aki a fa törzsének támaszkodva figyeli az eseményeket, és nem látszik meglepettnek.
Valamivel később újra találkozunk a kifelé hömpölygő tömegben, a gyerekek kezében, arcán, ruháján megolvadt vattacukor, csuklójukon lufik kapaszkodnak az ég felé.
Maszat ott fekszik Odin herceg behajlított oszlopnyi karján, lusta kis pofiján mélységesen elégedett kifejezéssel, nedves orrocskája a fehér ing hasítékában, csendes szuszogásától meg-megemelkedik az ing vékony anyaga. Hazatalált.

+ 2

+ 0