Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a Szöveg vagyok. Életkorom a múlt homályába vész, de bátran állíthatom, egyidősnek számítok a Homo Sapiens-szel.
Isten az ő számára teremtette meg az öt létfontosságú elemet: a Földet, az Eget, a Tüzet, a Vizet és Engem, a Süket Dumát¹.
Művelőim az Emberek. Sőt, olykor mit művelnek Velem? Gondolják, megtehetik?
Igen. Engedékeny vagyok. Más választásom nem lévén, kiszolgáltatott állapotomban.
Egyik megnyilvánulási formám az élőszó. A kifejezés felhívja a figyelmet három kiterjedési irányomra. Betöltöm a teret. Kvázi terjengek. Ha a pusztába kiáltanak, akkor is.
Csak akkor igazán. Hiába.
Másik megnyilvánulási formám az írott, két dimenzióra korlátozott papírmasé. Ez a veszélyesebb, mert míg a szó elszáll… az írást viszont eltépik. Elégetik. Csak a baj van velem.
Jelentős részeim kerülnek abba a vibráló közegbe, melyet Szerkesztőségnek neveznek az Emberek. Itt Flekk-helyzetben húz maga elé a Szerkesztő/nő, és csak húz, csak húz, csak húz... Vörös tolla közelít! Lecsap első betűmre! Oh, most beletép a Lelkembe! Felkoncol!
Szülőanyáim/atyáim vérben forgó szemmel, szótlanul tűrik az áldozati oltárnál a pogány szertartást, mert noha Velem együtt véreznek, mégis eladnak a nyomtatott szövegáruda kavargó rabszolgapiacán...van úgy, hogy négerként...s az irigyeknek kínai vagyok.
Bár, ha fölveszem a „Szövegümet” – sem látom a jobb indulatot. Saját, külön bejáratú Szörnyetegem tulajdon Szerzőm.
Lázadni akarok! Szót kérek! Ne tegyétek ezt Velem, Drágáim! Én is ...Élek!
Éljen a sajtószabadság! A szabad szólásjog!
Éljek!
De nem. Belém fullasztanak.
Tűrnöm kell, hogy atomkori szónokaim többsége logopédiai csökevény, retorikai elégtelen. Elég!
Az Olvasó!
Mi lesz az Olvasóval? Aki szomjúhozik Engem?
Nos, Ő azt vesz, amit kap Belőlem. És könnyen kiábrándulhat.
Ez az Én Igazságom. A Mi Igazságunk.
Magyarázom Bennünket...: ha az Olvasóban, ki mindig nyájas, nem szólal meg Belső Hangom, abban a bizonyos áttételes harmadik kiterjedésemben is, akkor értelmét veszti másik két irányom.
Meghalok.
Engem hallani is kell, egészen szívből, különben a papírt, amelyen lehoztak, egy más, obszcén helyen hasznosítják...fess kiskatonák...analfabéták...szenvtelen alfabéták...sugárzó gammák...ruganyos delták.
De aki azonosul Velem...az részese lehet a Nagy Játéknak, ami csak a Kettőnké. Együtt varázsolhatunk, míg az a szakértő láthatatlan kéz érezhetően összegyúr Bennünket, cirógat, hogy annál jobban fájjon, amikor üt.
Mégis...a Nagy Játéknál szebbet el sem tudok képzelni Én, a Szöveg.
Találkozunk még. Örökké élek, burok nélkül, az Emberiséggel. Küzdelemben. Bizalommal.
Bele a megfellebbezhetetlen...megkérdőjelezhetetlen...visszavonhatatlan...negyedik dimenzióba...a Semmibe...
Már megint mit műveltél Velem, Rendik?

¹ eztet valkitű lopikáztam

+ 3

+ 0