I. Aranyos homokszemek türkiz vízcseppekkel táncolva születnek kékeszöld csillámokká... Hófehér hattyúk libbennek örök díszként a víz tetején. Tovatűnnek csilingelő hópihékké válva a távoli horizonton.
II. Vajon, hány lélek látta e tündöklő csodát? Véste kőbe itt, legszebb szerelmes mondatát... S kódolta a jelet, hogy e kék tengerszelet szeretne szállni, mint hullámzó fellegek. De itt kell maradnia, mert cseppje rengeteg!
S csak hull-hull millió szivárványkönnye és lassan, lassan szívben megkövülve, mint a test: földhöz kötve, de lelkében szárnyal szabadon vándorútján elkíséri, mint égi hatalom: az idő.
III. Hajnalodik! Széttörik az álom! A tó mélyére hull minden gondolat, mint zátony rágta hajódarab a víz alatt. Fehér sirályok úsznak az ég kupolája alatt. A csobbanó víztükör csendre int. A Napkelte, a virágok kelyhére tekint. Jelt ír egy új nap megint...
Majd a táj, bakancsra cseréli virágos papucsait. Talpal a lucskos avarban, az élet körforgása szerint. A hullámok megállnak, s jégvirágok fedik az alvó Balaton égszínkék szemeit.
+ 5 + 2 |