Gyuris Fruzsina
versei
Marad
csukódj be te ész, nincs már szükségem rád. Ő tudja, hogy én tudom, amit köztünk a közöny hat át. pillanatokkal, mint mikor a fröccsbe öntötted a málnát. így maradsz meg bennem végtére is: két anyag, ami akkor, ott, eggyé vált.
Hátraarc
a fájdalom definíciójának te magad vagy a megtestesítője. díványra dőlve fantáziálsz a saját jelenésedben te téblábolsz kezén fogva a mártírsággal saját hangod lett a külvilág megfélemlített mása. annyira, hogy már nem is hagyod múlni kétarcú démonokkal lett szokásod hálni.
Induló
mennyire nehéz tud lenni a reggeli napfény moraja egy mozdony lassú, halk robaja. egy fiók mélyére eltemetett boríték, benne az apád utolsó gondolataival. egy korty mindegy. két távolság közti eltékozold évtized. az égre vetett pillantás fülek mellett elsiklott fecsegés neonlámpák sikoja a szemnek, majd rájönni, hogy egyszer minden körbe ér.
Ajtó
én nem csukom be az ajtót, mert nem mutatták meg, hogy kell. sem az oviban sem a mamánál sem magamban sem de ha bejössz, ne kopogtass. a pitvaromba engedlek, zárd be te magad!
én nem mondom, hogy maradj, de sok a füst bennem, ég az alapzat érzem, ahogy átfonja a vérköreim valami nem múló, ismeretlen anyag.
de ha maradsz, kérlek, oltsd el a lángot fújd el a füstöt, hozd el a kulcsom. zárd magunkra az ajtót, mutasd meg, amit eddig nem mutattak.
+ 0 + 0 |