A korláton állok. Le is vethetném
magamat innen akár, ha lenne még
mélység alattam; méterek, szakadék –
valami végleges múlásmaradék.

De nincs itt semmi. Lehet nem is volt,
vagy megrémisztettem és eliszkolt,
vagy csak én vagyok ennyire idegen,
hogy a mélység is így érint – ridegen.

Lebegek, hiába nincsen itt semmi.
Valami visszahúz, nem fog engedni;
kinyújtom hát karom, mert akkor lát
csak jól az én megmentőm, a korlát.

De elengedem mégis. Zuhanok.
Fejjel lefelé végtelen utamon
még néha az eszembe jut talán
a korlát mellől az a barna lány.

+ 4

+ 2