Fáj a csend. Húsomba mar az éj. A parazita fény némán csillan kallódó ékköveim vak tükrén, s leszegett fejjel tovasuhan fagyos lelkem rianó jegén. A pagonyon átsuhan a szél. Elcsúszik a térdeplő kövek felöklendezett hányadékán, majd feláll, s lopakodva követ az őrült rémek éjszakáján. Fáj a csend. Harapja vén testem, és apróra rágott húst köpköd a kéjelgő kín rút arcára. A folyó fölött remeg a köd, és rápihen a parti fákra. Az eget nézem. Sötét lovam vágtat a gőzölgő Tejúton, hátára pattan a sarki fény, kezében számtalan lampion. Varázslatos égi tünemény! Fáj a csend. Kinyitom még szemem. Ez itt nem az örök némaság, csak egy álmatlan éj vigyora, egy kietlen lelki pusztaság idétlen, kacagó fintora. Betöri ablakom a hajnal. Csillagokon csüngő díszeim pazar fénye szemembe csillan, s felvillanyozza értékeim. A csend már nem fáj, új reggel van. Érd. 2014. 02. 22.
+ 1 + 1 |