Aludni kéne álomtalan lebegő nihil-gömbként merülve smaragdzöld katlanba test és gondolat nélkül valami belülről rág menekülő patkány szakad zsigeremből fázom a hideg közeledben gyötör a közönyös idő fogságában hatalmas jégkorszakká nő szavaim hajszálnyi élősködő férgek pórusaidba fúródva vegetálva élnek a sáros-bűzös törődés lassan ülepszik az értetlenség mocsarában forró ölelő karom mereven hullik le jó lenne nem hallani belül az a kis hang mint dadog-habog nem érezni semmit nem tudni hogy egyedül vagyok.
+ 1 + 1 |