Költő és múzsa
Az ihlet szólít, legyél papírom, ahol íródik az első mondat; vágyam irántad rímbe aprítom, mihelyt kezembe veszem a tollat.
Ütemek között legyél támaszom, ölelj magadba, amíg tart a csend; az ujjam becéz buja tájakon, cserepes ajkam csókodért eseng.
Ha verset írok, legyél szeretőm, így vagyunk mi a költő és múzsa, nászunk játéka gyűrött lepedőn a kor elvérzett, modern tanúja.
Derűtlenül
Egyre csorog az ég könnye; fekete is, mint a tinta. A távolból mintha jönne hidegbőrű, sötét éjnek fájdalmával ködös titka.
Az ősz jön. Bár meg sem állva a fák között már andalog. Tovatűnik Isten álma, derűtlenül, amíg égnek avartűzben az angyalok
Pitypangmagok – Nagymamámhoz –
Csak hallgatom, ahogy kattog az óra, mást nem hallok: se halálhörgést, se neszt. Tudnod kell, szomorú vagyok azóta, hogy feletted ott áll büszkén a kereszt.
Visszamegyek én vagy tizennyolc évet, amerre a pitypang magja tovaszáll; nevetésed azon a napon éled, amikor a gyerekdalom rád talál.
De a magokat a szél egyre szórja, körülöttem az emlék síri fehér. Habár tudom, hogy nem szenvedsz azóta, mégis a múlt jaja szívemig elér.
Tévelygő
Sziporkázik, tündököl egy csillag. Az éjen át kis lámpás a fénye, irányt mutat, mint a fárosz csillan, tévelygőknek támaszt újra hitet, mintha mindez még valamit érne.
Mennyit ér ez, a szó esti imán? Hiába az összekulcsolt ujjak, csoda nélkül az élet csak silány, idegen test, önmagából kivet. A szép idők egyre inkább múlnak.
Gyufa serceg, lángra kap egy mécses. Emlékezni hív derengő fénye, s a gyász leplén túljutni nem képes. Aki szeret, örök csenddel fizet, mintha mindez még valamit érne.
+ 1 + 5 |