Csend volt a lelke mindennek, Csak a szív pulzálása adott hangot hitemnek. Zenét szőtt bennem ez a mese-éj, A lépcső alján avanzsált eggyé minket a szenvedély.
Nem tudom miért fordítottad mégis más irányba karod, Talán mert nem a nehéztüzérség bombázója vagyok. Még az sem aggatható rám, hogy könnyű eset, Ám hű zsoldosként harcoltam volna, ha élesítesz fegyvert nekem…
Ó kár, így érzéki csalódás maradtál csupán, A lépcsőház ablakából utoljára néztem rád kuszán. Minket az ég nem segített, tér-idő egyszerűen síkot vétett. Az objektív valóságban ragadtam, már nem érzem, hogy élek.
(A beteljesülni látszó, de végül szertefoszló reményekről, vágyakról, érzésekről szól e költemény. A rózsaszín köd okozta illúzióvilágot s annak gyötrelmeit szeretném bemutatni a magam szubjektív szemszögéből.)
+ 3 + 0 |