Amikor a levelek az ég felé hullnak, és fentről a menny apránként lecsorog, elindulunk. A sötétben halkan, tétován kúszunk, Nem vezet más csak az álmok, a délibábok közt megbúvó otthonunk lassan eltűnik, mint madzagról a méz. Nézd, a lábunk mind egyszerre dobban, de ha elbuknék, mielőtt célunkat elérjük, én minden kincsemet rád hagyom.